2013.03.01 Búcsú Szappanos M. Ilona CJ nővértől

Drága Ilka Néni!

Nem tudok „csak úgy” Rólad beszélni, mert mihelyst Rád gondolok, elképzelem, amint kedvesen, mosolygó tekintettel nézel rám, és máris Hozzád kezdek beszélni. Ha viszont Veled beszélek, hogyan beszélhetnék Rólad, hiszen tudom, hogy Te ezt nem szeretnéd. Azt mondom el tehát, hogy mit kaptam Tőled, vagy inkább azt, hogy mit kaptunk Általad mi, akiket szeretettel elviseltél, amíg test szerint is köztünk voltál.

 Hogyan lehetséges az, hogy oly sokáig nem ismertelek Téged? Hiszen volt idő, amikor egészen közel voltunk egymáshoz. Minden nap a Fadrusz utcából indultál, a Bartók Béla úton mentél tovább, le a Lágymányosi utcán, egészen a Budafoki útig, vagy éppen másfelé, a közeli utcákon át. Talán elmentünk egymás mellett, talán megláthattam volna a kedves pillantásodat, de én nem tudtam Rólad. Csak jóval később mondtad el nekem, hogy tanítani jártál ekkor, titokban.

 Amikor megismertelek, régóta a kollégánk voltál már: ápolónőként dolgoztál köztünk, ápolók, asszisztensek, pszichiáterek, pszichológusok között. Huszonnégy évet töltöttél velünk – először a „Lipóton”, végül a Pszichiátria Klinikán – és huszonnégy éven át csendesen, titokzatos módon tanítottál minket is. Sokan csak elsiettek melletted, anélkül, hogy észrevettek volna, mint ahogy talán én is, annak idején a Bartók Béla úton. Te mindig imádságos csendben voltál, soha nem hívtad fel a figyelmet magadra, ám aki megállt, hogy szót váltson Veled, az legalább néhány percre kizökkent a sietségből, kibillent az akkor alattomosan ránk tapadó személytelenségből. A Veled való találkozás ugyanis megrendítően szeretetteljes személyességet hordozott magában. Márpedig éppen nekünk volt nagy szükségünk erre a személyességre, nehogy túlságosan betagozódjunk abba a világba, ami végső soron elfordult a Lélektől. A mi lelki útmutatóink ugyanis olyan utakkal vannak tele, amelyekről nem tudjuk, hová vezetnek. Általuk nem jutunk be a belső várkastélyba és nem jutunk fel a Kármel hegyére sem. Nekünk minden nap meg kellene rendülnünk ahhoz, hogy megértsük, valójában miféle harc dúl a lelkekért. Drága Ilka Néni, Téged ebből a harcból löktek közénk, ám az igazság az, hogy a fogadalmad iránti hűség és a hitedért való szelíd kiállás által nem megtört lélekkel, hanem Krisztus legyőzhetetlen hőseként érkeztél meg hozzánk. Éppen ez az, ami a mindannyiunkat elfogadó szeretetedet oly megrendítően igazzá és egyben gyógyítóvá teszi.

 Mi ugyanis, akik személyes kapcsolatban voltunk Veled, naponta gyógyulhattunk is. Pontosan úgy gyógyultunk, ahogyan az a Téged követő, rólad jelentő lélek, aki később a Ponty utcától a Luxemburg kertig elkísért, – vagy az a Téged faggató nyomozó lélek, aki titokban arra vágyott, hogy Te tanítsd az ő szeretett lányát, – vagy az a gyilkos lélek, akivel összezárva együtt imádkoztál a börtöncellában, – vagy az a besúgásra ítélt lélek, aki megvallotta Neked, hogy valami terhelőt kell mondania Rólad, – vagy ahogy azok a lelkek gyógyultak, akik az őrjöngés pillanataiban csak Téged engedtek magukhoz. Drága Ilka néni, Krisztus üldözött munkatársaként jöttél közénk, lelki doktorokhoz, hogy Te mutathasd meg nekünk, milyen az igazi lelki gyógyulás.

 Eltelt a huszonnégy év, és Te elbúcsúztál a Klinikától. A zugligeti rendházban találkoztunk újra, sok év után. A házat nem hagytad el már ekkor, s a kis szobádban, az ágyadon fekve fogadtál minket. Ahogy rendszeres látogatóiddá váltunk, megtudhattuk Tőled, és meg is tapasztalhattuk, hogy milyen sokan jártunk Hozzád. Csillagalakzatban érkeztünk a város és az ország különböző pontjairól, és mindannyian szerettünk volna hozni Neked Valamit. Virágot, gyógyszert, gyümölcsöt, híreket és olvasnivalót hoztunk, ámde az igazság ismét csak az, hogy mi kaptunk Tőled virágot, gyógyszert, gyümölcsöt, híreket és olvasnivalót, mert – bár a testi erőd lassan fogyatkozott – a Belőled felénk áradó szeretet ugyanaz maradt.

 Az utolsó előtti napon azt mondtad nekünk mosolyogva, hogy „Már nem vagyok itt, már jó helyen vagyok…”, és azt is mondtad, hogy „Innen jobban tudok vigyázni rátok”. Amikor megérezted, hogy ezt nem tudjuk befogadni, elszomorodtál, és egészen addig csendben maradtál, amíg meg nem találtad azt a szót, ami kétségbevonhatatlan, amit mindannyiunknak meg kell értenie: „ de ez most az én haláltusám” – mondtad, és nevettél. Igen, nevettél, s a nevetésed arról tanúskodott, hogy kimondhatatlanul nagy biztonságban voltál akkor, a búcsú idején. Hogyan is fejezhetném ki azt, amit meg nem érthetek? Kérlek, engedd meg, hogy kölcsönözzem Szent Ignác szavait, és ezt mondjam: Krisztus jött el érted akkor, hogy szent sebeibe rejtsen Téged.

 Drága Ilka Néni! Te, aki oly könnyűvé tudtad tenni a Veled való találkozásokat, titkon arról is gondoskodtál, hogy könnyű legyen a gyászunk. Azzal enyhítetted a búcsú fájdalmát, hogy nem kell az emlékekkel és a könnyekkel küszködnünk, hiszen régóta a szívünkben vagy már. Éppen ezért nem örülsz, ha sírunk. Kérlek, bocsásd meg ezt nekünk mégis. Megértettük mi is, hogy csak magunkat siratjuk. Ámde erre sem lehet igazi okunk, hiszen Te mondtad: „Innen jobban tudok vigyázni rátok”.

 (Dr. L’ Auné György)

Vissza: Elhunyt Szappanos M. Ilona CJ nővér

Kategória: pszichiátria | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.