Az epilepszia története

Aki gyakran olvas különféle írásokat az orvostudomány eredményeiről, az megszokhatta, hogy e cikkek szerint a gyógyítás legnagyobb sikerei nagyjából a legutóbbi fél évszázad fejlődésének köszönhetően jöhettek létre. Ehhez képest igen meglepő az a tény, hogy az epilepsziás rohamok első pontos leírásait Babilonban készítették el, mintegy négyezer évvel ezelőtt. Az agyagtáblákra ékírással feljegyzett orvosi iratok arról tanúkodnak, hogy a kor gyógyítói ismerték a „grand mal”-t, az „absence”-ot,, a „pszichomotoros”, a „Jackson” rohamot, sőt a nevetéssel járó „gelasztikus” rosszullétet is leírták. Tudósaik azonban a rohamokat – a „miktu”-kat – az akkori archaikus világképnek megfelelően démonok általi megragadottságként értelmezték. A „bennu” tartósan megszállta az embert és ezáltal visszatérő rohamokat okozott – ez felelhetett meg a krónikus epilepsziának –, míg az „antasubba” rituálékkal elűzhetőnek bizonyult – ez volt az akkor gyógyíthatónak véleményezett epilepszia elnevezése. Elképzeléseik szerint a Hold állásának megfelelően a megszállás már az anyaméhben is megtörténhet, vagy különböző okokból – például a „lázas eklampsziának” megfeleltethető állapotban – később jön létre. E gondolatokban felismerhető már a veleszületett és a szerzett epilepszia elkülönítésének fogalmi előképe is.

 Az ókori görög és római felfogás szerint az epilepszia betegség (melynek neve a görög „epilambanein”, „megrohamozni, megtámadni” jelentésű szóból származtatható) nemcsak démonok, hanem istenek általi megszállás következtében is kialakulhat. Az isteni megragadottság gondolatát tükrözi a „szent betegség” elnevezés is, amelynek latin formája, a „morbus sacer” az orvosi nyelv ma is használatos kifejezésévé vált.

Hippokratesz (Kr. e. 460-375) „A szent betegségről” című könyvében kifejtette, hogy e bajnak nincs több köze az istenekhez, mint a többi betegségnek. Ő volt az első, aki a rohamokat az agy bántalmának tulajdonította. Humorális (testnedvek egyensúlyára alapozott) betegségmodellje szerint azonban a nyirok túltengése vezet az agynak ahhoz a betegségéhez, ami rohamokat okoz.

Galenus (129-291) nevezte elsőként aurának az epilepsziás rohamok „előjel”-szerű kezdeti tüneteit, valamint az ő nevéhez fűződik az egyik jellegzetes epilepsziás aura-jelenség, az „epigasztriális” (gyomorszáj-tájéki) aura leírása. Ő azonban – bár vélhetően Hippokratész nyomán az epilepsziát agyi eredetűnek tekintette – érdekes módon nem azt tételezte fel, hogy maga az aura is az agyi izgalom következménye lenne, hanem éppen ellenkezőleg, érvelése szerint a baj eredendően a gyomorszájtól indul el, majd továbbterjed az agy felé, és ezáltal eredményez végső fokon epilepsziás rohamot.

 „Az epilepszia az agy betegsége” – Hippokratesznek ez a rövid paradigmatikus mondata mintegy 2300 évvel megelőzte a korát. Óriási természettudományos és orvosi tapasztalatnak, valamint módszertani tudásnak a birtokába kellett jutni ugyanis ahhoz, hogy e feltételezés egyáltalán vizsgálhatóvá váljon. Ez a magyarázata annak, hogy egészen a XIX-ik század második feléig nem történt jelentős előrelépés a betegség megértése és gyógyítása terén.

 A XIX. század közepén a neurológusok többsége (Köztük Brown-Séquard és H. Jackson is) az akkori tudás szintéziseként az epilepsziás rohamok élettani alapját az agy vérkeringésének hirtelen változásaival, és e változásoknak az idegsejtek anyagcseréjére gyakorolt hatásaival igyekezett magyarázni. Jóllehet, már Galvani 1701-ben tett felfedezése óta ismert volt, hogy a békaizom elektromos ingerek hatására képes összehúzódni, azt a gondolatot, hogy az epilepszia az agynak valamilyen „elektromágneses” működés-zavara lehet, mintegy másfél évszázaddal később vetette fel R. B. Todd, aki ismerte Faradaynak az eletromágneses jelenségek körében akkoriban végzett kísérleteit. 1849-ben megjelent – később híressé vált – tanulmányában fejtette ki a világon először, hogy az idegsejtekben az elektromagnetikus erőkhöz hasonlítható „polaritás” áll fenn, amelynek gyors változásai vezethetnek az epilepsziás rohamok kialakulásához. Caton végzett először az 1870-es években olyan állatkisérleteket, amelyek során regisztrálni tudta azok agyának spontán elektromos tevékenységét, ám az emberi agy elektromos működésének létezését csak 1929-ben sikerült bizonyítani, amikor Hans Berger jénai pszichiáter saját EEG készülékével végre vizsgálatokat tudott végezni emberek körében is.

Az elektroenkefalográfia (EEG), melynek bevezetésétől számítjuk a modern epileptológia kezdetét, máig a legfontosabb eszköz az epilepsziák klinikai vizsgálatában és az epilepszia kutatásban. Általa bebizonyosodott, hogy az agy kóros elektromos működése nem mellékes velejárója, „epifenomén”-je, hanem alapvető folyamata az epilepszia betegségnek. Az epilepsziás működészavar azonban a molekuláris biológiai és a modern képalkotó eljárások elképesztő ütemű fejlődése következtében a neurofiziológiai megközelítés mellett a neurobiológiai szerveződés számos más szintjén (pl. a membránfolyamatok, valamint a neurális hálók, stb. szintjén) is vizsgálhatóvá vált.

Miként az epileptológiai ismeretek fejlődésében megkülönböztethetünk egy EEG előtti és egy, az EEG megalkotása utáni kutatási korszakot, akként az epilepszia gyógyításának történetét is két részre – a kezelhetetlenség és a kezelhetőség szakaszára – oszthatjuk fel. Utóbbi határpontja 1857, a bróm elsőkénti terápiás bevetésének időpontja lehet, ám a korszerű antiepileptikumok ideje valójában csak 1912-ben kezdődött, a fenobarbital (PHB) antiepilepsziás hatásának felismerésével. 1939-ben a fenitoin (DPH), 1939-ben a karbamazepin (CBZ), 1963-ban pedig a valproát (VPA) került alkalmazásra. E hatékony „bázis-antiepileptikumok”, valamint a későbbiekben bevezetett új antiepilepsziás gyógyszerek radikálisan megváltoztatták az epilepsziák lefolyását, ezáltal a betegek és a betegek családjának életét is. Alkalmazásuk következményeként ma ott tart az epileptológia, hogy a páciensek mintegy 70%-a jó eséllyel rohammentessé válhat, valamint a súlyosabb epilepszia esetekben is elérhető a rohamok számának csökkentése, ezáltal e betegek életminősége is javulhat. A gyógyszerekkel szemben különféle okokból rezisztensnek bizonyuló epilepsziák körében egyre kifinomultabb műtéti eljárások adnak esélyt a klinikai javulásra.

 A korábbi kezelhetetlenség kezeletlenséget is jelentett, annak az egyéni életminőség, a lelki élet, a családi helyzet, a társas beilleszkedés, illetve a társas efogadottság és a szellemi élet szintjein megmutatkozó negatív következményeivel együtt. E bonyolult ördögi kör hatásai két szálon is érvényesültek: egyfelől a kezeletlen epilepsziás betegek körében nagy volt a pszichiátriai szövődmények aránya, másfelől e betegeket éppen a szintén kezelhetetlennek vélt pszichés problémákra hivatkozva valamilyen módon kizárták a közösségi életből. E kizárás egyik rafinált társadalmi megoldását példázza az a XIX. század elejétől egészen a XX. század közepéig tartó időszak, midőn az akkortájt Európában elterjedt nagy pszichiátriai intézményekben helyezték el, és őrizték a súlyos epilepsziás betegeket.

 A hatékony epileptológiai gyógymódok azonban mindkét vonalon beavatkoztak az öngerjesztő negatív folyamatokba: bebizonyosodott ugyanis, hogy az epilepsziás betegek körében megjelenő pszichés zavarok többnyire járulékosak, nem tartoznak az epilepszia betegség „lényegéhez”, valamint az is nyilvánvalóvá vált, hogy a betegek többsége a gyógyítás során képes megőrizni, vagy éppen elnyerni/viszanyerni lelki egyensúlyát. Az epileptológia hatástörténetének legszebb fejezetéről tanúskodik az elmúlt néhány évtized, amely alatt megfigyelhettük, és jelenleg is tapasztalhatjuk, ahogyan a társadalom – lassan ugyan, de remélhetőleg megállíthatatlanul – visszaadja az epilepsziával élő embereknek a szabadságot.

 (Dr. L’ Auné György, 2013.03.04)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.