A normális hangulat – eutímia (euthymia) – olyan érzelmi beállítottság, amely lehetővé teszi, hogy ne mindig a saját kedélyünkre figyeljünk, hanem „belefeledkezzünk” abba a tevékenységbe, amelyet éppen végzünk. A disztímia (dysthymia) rossz hangulatot jelent, a „labilis hangulat” kifejezést pedig akkor alkalmazzuk, ha a kedély kiszámíthatatlan módon változékony. A leggyakoribb hangulatzavar a depresszió. Ez nem csupán lehangoltság (hipotímia), hanem komplex élménymód, amelynek megértését elősegítheti, ha felidézzük magunkban egy korábbi veszteségünk, vagy kudarcunk kapcsán megélt szomorúságunk emlékét.
A depressziós ember e hangulati állapot testi kifejeződéseként koránál idősebbnek látszik, arca, mimikája szomorúságot, szenvedést, lelki gyötrődést tükröz. A lehangoltság élményének középpontjában az örömtelenség (anhedónia) áll. A depresszióban jelentkező anhedónia – szemben a skizofrénia negatív tüneteként megjelenő anhedóniával – nem jár együtt az érzelmi érzékenység csökkenésével, hanem inkább a negatív érzelmekre való tartós beállítódásként fogható fel. A depressziós negatív beállítódás olyan észlelési irányultsággal társul, amely szinte csakis a negatív események észrevételét engedélyezi, s ezáltal hozzájárul a lehangolódás további romlásához. A depressziós beteg mindezt nem a pozitív érzelmekre, hanem minden érzelemre való képtelenségként éli meg. A depressziós élményzavar másik középponti tünete a menthetetlenség és a reménytelenség intenzív megélése. Ez az élmény ugyan minden depresszióban jelen van, mégsem specifikus arra, hiszen más lelki egyensúlyzavar esetében is találkozhatunk vele. A lehangoltság tipikus érzelme a tematikailag és mértékében egyaránt irreális bűntudat, ami általában valamilyen módon összekapcsolódik a perspektívavesztéssel is: például nincs remény, nincs kiút, mert a vélt és valós bűnök megbocsáthatatlanok.
A depressziós állapot sajátos gondolkodási, megismerési, azaz kognitív változásokkal is együtt jár. Ezeket röviden úgy jellemezhetjük, hogy az „én”-re, a világra és a jövőre vonatkozóan pesszimisztikus gondolkodási stílusok, úgynevezett „negatív kognitív sémák” kerülnek előtérbe. Az alacsony önértékelés, a veszteségek, az önvádlások, a reményvesztés, a halállal és az öngyilkossággal való töprengő, „ruminatív” foglalkozás ezen sémák aktiválódásával magyarázható. Súlyos fokú kognitív zavart jelez a téveszmék megjelenése. Utóbbiak gyakran tartalmilag kongruálhatnak (összhangban állhatnak) a hangulattal – emiatt holotím (holothym) téveszméknek nevezzük őket.
A depressziós beteg pszichomotoros tempója lelassulhat, gátolttá válhat – amelynek súlyosabb fokán teljes gátoltság – stupor – alakulhat ki. Máskor a depresszióhoz társuló szorongás pszichomotoros nyugtalansághoz, agitáltsághoz vezethet. A depressziós eredetű pszichofiziológiai tünetek csaknem minden vegetatív működésre – étvágy, emésztés, alvás, szexualitás, cirkadián ritmusok, stb. – kiterjedhetnek. Általában a csökkenés, lassulás irányában változnak (pl. étvágytalanság (anorexia), székrekedés (obstipáció) fogyás, alváshiány (inszomnia), libidócsökkenés), de előfordulnak pozitív irányú változások is (pl. túlevés, hízás, hiperszexualitás, túlalvás (hiperszomnia). A fájdalomtűrés csökken, ami felthetetően összefügg a viszonylag gyakori szomatizációs (azaz lelki problémákat testi tünetekben megjelenítő és megfogalmazó) panaszokkal és a különféle, depresszióhoz társuló krónikus fájdalom szindrómákkal.
Dr. L’ Auné György, 2013