2. A kényszerbetegség kutatásának rövid története

A régi idők néhány irata arról tanúskodik, hogy talán minden történeti korban előfordulhattak kényszeres jelenségek. Az első feljegyzések főként az istenkáromló, illetve obszcén tartalmú kényszergondolatokról, valamint a vallásosság aggályos, skrupulózus eseteiről tudósítottak. Később az irodalmi művekben is megjelentek a kényszerek. Emlékezzünk olvasmányainkra: Shakespeare kényszeres kézmosóként mutatta be Lady Macbethet, Arany János balladájában pedig Ágnes asszony mosási kényszerét ismerhettük meg.

A kényszerekről való gondolkodás korai időszakában a rögeszmés állapotokat kizárólag démonikus, ördögi megszállottságnak tulajdonították. Az obszesszió (megszállás) szó éppen ezt a korai felfogást tükrözi. E korszak igen hosszúnak bizonyult: az 1600-as évekig nem született meg olyan orvosi elképzelés, ami hatásos alternatívája lehetett volna a megszállottság hiedelmének.

Robert Burton könyve, „A melankólia anatómiája” 1621-ben jelent meg. A szerző e műben a vallási kényszereket már egy betegség, a „vallásos melankólia” tüneteiként ábrázolta. „Az obszesszió (a megszállottság) a melankólia egy tünete” – ez a gondolat tekinthető a kényszerbetegség első heurisztikus orvosi modelljének.

Az új gondolat hatására az egyházi lelki gondozásban terápiás irányú fordulat következett be. Angliában például olyan lelkipásztori (Richard Baxter) és püspöki (John Moore) írások születtek meg, amelyek már gyógyító célú tanácsokkal szolgáltak a kényszerekkel küzdő hívőknek. Az ő műveik tekinthetők a kényszerbetegségben szenvedő páciensek számára írt első „pszichoterápiás” tanácsadó munkáknak.

Az obszessziók vallási felfogását tehát orvosi koncepció váltotta fel. Az orvoslás e térnyerése érdekes módon gyors fejlődést indított el a pasztoráció terén, de nem a gyógyászatban, ahol az új paradigma születését kezdetben csak lassú ténygyűjtések és fáradságos esetelemzések követték. Ekkor még az obszessziók és a kompulziók közötti kapcsolat nem volt eléggé ismert, a kutatást pedig az a kezdeti orvosi hiedelem is nehezítette, amely szerint a súlyos rögeszme nem megszállottság ugyan, de „téboly”, gyógyíthatatlan elmebetegség. A kényszereknek a tébolytól, ettől a homályos, kezdetben túlságosan sokféle lelki rendellenességet magában foglaló archaikus betegségfogalomtól való elválasztása fáradságosnak bizonyult. A folyamatot jól jellemzik azok a nevek, amelyek ekkoriban születtek: a rögeszme például nem tiszta téboly, hanem „téboly nélküli téboly” (délire sans délíre), vagy „belátással bíró őrület” (folie avec conscience).

Esquirol, francia orvos a XIX. század első felében a kényszeres jelenségeket az akarat betegségének tekintette. Ezzel szemben Westphal Németországban azt feltételezte, hogy a kényszerek elsősorban az intellektus, a gondolkodás zavarára vezethetők vissza. William Cullen Angliában 1769-ben neurózisnak nevezte azokat a betegségeket, amelyek feltételezése szerint az idegrendszer egészét érintik. Jóval később, 1866-ban a francia Morel a kényszereket a Cullen által meghatározott neurózisok egy olyan fajtájának tekintette, amelyben kifejezetten az érzelmi működések zavara áll fenn. A három hipotézis (akarat, gondolkodás, érzelmek) közül az érzelmi, emocionális irány erősödött meg, és hosszú ideig – a közelmúltig – uralta a klinikai kutatásokat.

A neurózis későbbi, kifinomultabb fogalma is azon betegségeket foglalta magába (a kényszerbetegséggel együtt), amelyekben az érzelmi élet zavarát tekintették elsődlegesnek. Az 1980-as évektől azonban az amerikai pszichiátria különféle okokból mellőzni kezdte a neurózis fogalmát, és ezzel együtt a kényszerbetegséget a szorongásos kórképek csoportjába osztotta be. Kétségtelen, hogy a kényszerjelenségek jelentős része szorongással társul, azonban régóta ismertek olyan egyéb betegségek is, amelyek nem a szorongás tekintetében, hanem más vonatkozásban, elsősorban a cselekvés-szerveződés szintjén mutatnak rokonságot a kényszerekkel. Az elmúlt két évtizedben körvonalazódott a betegségeknek egy újonnan meghatározott köre, a „kényszer spektrum betegségek” csoportja, amely jól elkülöníthető a szorongásos zavaroktól. Ez az új felfogás érvényesülni fog a 2013 májusában bevezetésre kerülő új amerikai pszichiátriai betegség osztályozási rendszerben, a DSM5-ben (Diagnostical and Statistical Manual of Mental Disorders, 5th edition) és az európai BNO (Betegségek Nemzetközi Osztályozása) következő kiadásában is.

(Dr. L’ Auné György, 2012 – neuro-pszichiatria.hu)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.