Az emberi rögeszmékről és kényszercselekedetekről a történetírás kezdete óta számos feljegyzés készült. Dániel próféta könyvében például szó esik a zsidókat fogságba ejtő bábeli király, Nebukadnezár betegségéről, akit rögeszméje a mezőre űzött, s vadként legelt füvet ”hét időszakon át”, hogy bocsánatot nyerjen bűneiért. A középkor felfogása szerint a kényszergondolatok ördögi megszállottság – obszesszió – eredményeként alakultak ki. Robert Burton azonban 1621-ben már egy sajátos betegség, a „vallásos melankólia” eseteként ismertette annak a betegnek a történetét, akit aggályos nyugtalanság gyötört az ájtatosság közben rátörő istenkáromló gondolatok miatt. A modern orvoslás kényszerbetegségnek nevezi ezt a gyakori – a hívő és nem hívő népességnek egyaránt 2-3%-át érintő – kórképet. A kényszeres élet sokban hasonlít a vallásosságra, ám a személyes, szabadító szeretethez való viszonyában alapvetően eltér tőle.
Kísértés és küzdelem
A kényszerbetegség látszólag szerteágazó tünetei rögeszmékből és a kényszercselekvésekből tevődnek össze. A rögeszmék – más néven kényszergondolatok, vagy obszessziók – olyan, ismételten az elmébe toluló, erkölcsileg elfogadhatatlan, kísértő gondolatok és képek, amelyek erős, kételyekkel és késztetésekkel vegyes érzelmi feszültséget hordoznak magukban. Megjelenésük által a beteg szinte kényszerítve érzi magát arra, hogy tegyen valamit ellenük. A kényszercselekvések – más néven kompulziók – viszont rendkívüli indítóerővel végrehajtott cselekedetek, melyeknek célja éppen a rögeszmék és képzelt hatásaik semmissé tétele, vagy az elképzelt tragikus következmények megelőzése, rejtett tartalmuk szerint azonban az önbecsülés és a morális tartás visszanyerését szolgálják. Az obszessziókhoz igazodóan tisztálkodási manővereket, takarító hadjáratokat, önellenőrző cselekvéseket, vagy privát „vallási” ceremóniákat foglalnak magukba. Gyakran szigorú szabályokhoz igazodó rituálékat alkotnak, emlékeztetve a vallási előírásokra és rítusokra.
Az ördög a részletekben van
A rögeszmék és a kényszercselekedetek összekapcsolódását a fertőzési kényszerek példáján keresztül érthetjük meg legkönnyebben. Ezen esetekben a beteg attól fél, hogy testén fertőző csírákat hordozva saját, vagy szerettei halálát okozhatja, ezért bizarr óvó intézkedéseket tesz a vélt kórokozókkal való érintkezés elkerülésére, valamint hosszadalmas tisztálkodási ceremóniákat hajt végre. A fertőzésen túl kényszeres témává válhat a pontosság, a szimmetria, a számokkal való rögeszmés foglalkozás, az egészség védelme és ellenőrzése, vagy az erkölcsi, vallási követelményeknek való megfelelés. Máskor a rögeszmék erősen én-idegen, agresszív, vagy szexuális késztetések formájában jelennek meg. Ezen tartalmakhoz a gondolatok kontrollját szolgáló szellemi rituálék – másnéven képzeletben végrehajtott, vagyis mentális kompulziók –, valamint ismételt önellenőrző kényszercselekvések társulnak. A kényszeres tüneti képződmények közös vonásai, hogy mindig erős kétellyel, fokozott felelősségérzettel, aggályos bűntudattal és belső bizonytalanság érzéssel járnak együtt. E bizonytalanság – melynek rejtett tartalma az önbecsülés és az erkölcsi önbizalom elvesztése – a kényszeres gondolatmenet szerint csakis a minden részletre figyelő, aprólékosan kidolgozott, vagy a szigorú szabályok szerint, tökéletesen végrehajtott kényszercselekedetek által szüntethető meg.
A rögeszmék a mágikus gondolatokhoz hasonlatosak, mivel a beteg, jóllehet, kétkedve, mégis mindig úgy tesz, mintha a tartalmuk szinte már a megjelenés pillanatában megvalósult volna. A kényszeres cselekvéssorozatok viszont szabályhoz kötöttségük miatt a vallási rituálékra emlékeztetnek.
Bár a jót szeretném tenni, a rosszra vagyok készen (Róm 7,21)
A korábbi hiedelmekkel ellentétben a hívő emberek egyáltalán nem hajlamosabbak arra, hogy kényszerbeteggé váljanak, mint a nem hívők. Körükben e betegség jelentőségét inkább az adja meg, hogy ha ők megbetegszenek, akkor vallási életüket kezdetben finoman, alig észrevehetően, később azonban egyre súlyosabban áthatja a kényszeres lelkiismereti aggályosság. A hitetlenség kísértése, az üdvösségre való méltatlanság ijesztő gondolata szinte állandóan jelen van életükben. A feloldozás nem ad nyugalmat számukra, hiszen semmi nem oszlatja el azt a kételyüket, hogy gyónáskor kifelejthettek valamit hosszú, aggályos aprólékossággal összeállított bűn-lajstromukról. Abban a hitben élnek, hogy csak akkor nyernek meghallgatást, ha teljes összpontosítással imádkoznak. Az imába nem illő, esetleg obszcén vagy káromló gondolatok betörése ellen különösen kifinomult, hosszadalmas rituálékkal igyekeznek védekezni. Bár sok nem vallásos tartalmú kényszerük is van, életválságaik idején főként a vallásos témájúak erősödnek fel. E helyzetekben kényszereik az Istennek szánt belső élet minden zugába beférkőzhetnek.
Agy és lélek
A kényszerbetegség neurobiológiai oldalát az agy homloklebenyének és bizonyos agykéreg alatti idegmagvaknak többnyire átmeneti, gyógyításra megszűnő, mégis gyakran kiújulni képes működészavara képezi. E rendellenesség némi öröklési hajlamot mutat, megjelenésében mégis döntő szerepük van a lelki fejlődési folyamatoknak. A feltevések szerint a kényszerekre való hajlam már korán kialakul, ha a szülő-gyermek kapcsolat kiszámíthatatlan, érzelmileg kettős, ambivalens érzelmi kötődésen alapul, valamint ehhez szülői részről az érzéseket elutasító magatartás és merev elvárások társulnak. Az e kötődésben önmaga iránt is ambivalenssé váló ember alapvető én-érzését mély, kimondatlan kétely foglalja el saját személyének szerethetőségét illetően. Ha e kétely a fejlődés folyamán a tökéletességre való törekvéssel, valamint a gondolatok kontrolláló erejébe vetett hittel párosul, akkor kialakulhat a kényszeres alapfeltevés, mely így szól: „Akkor vagyok méltó az elfogadásra, ha tökéletesen teljesítek”. E személyes hiedelem különféle próbatételek – gyász, veszteségek, válságok – idején kényszerbetegség kibontakozásához vezethet.
Meghívásotok szabadságra szól (Gal 5,3)
A megtérő ember, aki az isteni kegyelmet a szabadságra való hívásként tapasztalja meg, természetes módon kezd Istenhez kötődni. Ám e kötődés hamarosan a korábbi, szülőkhöz, társakhoz való kötődések érzelmi mintázatát veszi fel. Így a kételyekkel küzdő, kényszerekre hajlamos személy előbb-utóbb Isten iránt is ambivalens lesz. Miközben ugyanis hinni akar a végtelen isteni szeretetben, attól tart, hogy méltatlansága miatt az Úr talán már kárhozatra ítélte őt, ezért kényszeres igyekezettel akar tökéletesedni, hogy újból elnyerje szeretetét. Ám világa, melyben a szabadító szeretet helyett ekkorra a vallásos gondolatokkal keveredő, mégis inkább mágikus kényszerek hálója alakít ki hamis rendet, elzáródhat Isten elől. E kényszeres állapot vallási értelemben a lelki fejlődés egy állomása, vagy inkább zsákutcája lehet, orvosi szempontból azonban betegség, amelynek gyógyszeres és pszichoterápiás kezelése jelentős javulást, illetve gyógyulást eredményezhet. A hívőket ekkor a gyógyítás támogathatja abban, hogy ismét megnyíljanak a szabadságra, melyre hívást kaptak.
Dr. L’ Auné György, Képmás családmagazin, 2006. január)