Jóllehet, a „pánikbetegség” kifejezés igen elterjedt a köztudatban, valójában a mai pszichiátria különféle megfontolások alapján nem betegségként, hanem egyfajta lelki egyensúlyzavarként, röviden „pánikzavarként” tartja nyilván e sajátos tünetegyüttest. Hagyományos értelemben pániknak nevezünk minden extrém hevességgel kitörő félelmi, vagy szorongásos állapotot, ami valamilyen, sokszor súlyos következményeket előidéző „fejvesztettséggel” jár együtt. Ha egy mulatóban tűz üt ki, vagy hirtelen elsötétedik a metróállomás, akkor a kitörő pánik mindenkit elér, s a „fejüket vesztett” menekülők összenyomhatják, agyontaposhatják saját embertársaikat. Tömeg-pszichózisról is szokás ilyenkor beszélni, ám ez a tragikus emberi jelenség nem azonos azzal, amit az orvoslás pánik zavarnak nevez.
A pánik orvosi értelemben olyan erős szorongásos roham, amely objektív veszélyhelyzet nélkül, öntörvényűen, szinte magától, vagy alig kimutatható, kisebb kiváltó tényezőkkel összefüggésben jelenik meg. Pánikzavarról beszélünk, ha egy adott személy életében, vagy életének egyik szakaszában a pánik rohamok rendszeresen ismétlődnek.
A pánikzavar döntő tünete tehát a visszatérő, rohamszerűen jelentkező súlyos szorongás, a pánik. Önként adódik a kérdés, hogy vajon miről ismerhetjük fel magát a pánikot, azaz melyek a pánik roham saját tünetei.
A pánikbetegség klinikai jellemzői