Túlélők tanúsága – a poszttraumás stressz betegség

A kutatók szerint fajunk fejlődéstörténeti sikerének egyik titka az lehet, hogy alkotó módon alkalmazkodunk környezetünkhöz, képessé téve önmagunkat arra, hogy akár szélsőséges helyzeteknek is intelligens túlélőivé váljunk. Ám a bibliai időktől korunkig feljegyzett, vagy a saját magunk által átélt csapások tapasztalata arra is figyelmeztet, hogy terhelhetőségünknek határai vannak. Szinte az írott kultúrák kezdetétől sok tanúságtétel született arról, hogy a nagy megrázkódtatások súlyos lelki következményekhez vezethetnek. E régi tudás dacára a traumák és a lelki betegségek összefüggései iránti tudományos érdeklődés csak a 19-ik század végén, Pierre Janet és Sigmund Freud meghatározó felfedezései nyomán vált széleskörűvé. Az ő úttörő munkájukat követően végzett vizsgálatok tényei egyértelműen arra utalnak, hogy súlyos traumák után kialakulhat egy sajátos lelki tünetegyüttes, amely a túlélőket szinte a saját múltjukhoz kötözve akár éveken át szenvedést okoz nekik. E tünetegyüttest 1980 óta egyezményesen poszttraumás stressz-zavarnak nevezzük.

Szorongattatások ideje

A trauma olyan romboló életesemény, amely – meghaladva megszokott alkalmazkodóképességünket – súlyos veszélyt jelent testi épségünkre, emberi méltóságunkra, sőt egész egzisztenciánkra. Általa váratlanul a halál, az erőszak és a szenvedés közvetlen közelségébe kerülünk. Miközben szembesülünk önnön kiszolgáltatottságunkkal, semmihez nem hasonlítható rettegés vesz erőt rajtunk. Átéljük a fenyegető megsemmisülés iszonyatát.

Ma senki nem merné állítani, hogy Földünkön ritkák a természeti katasztrófák. Ennél számosabbak azonban az emberi gonoszság általi tragédiák: a rablás, az emberölés, a háborúk, a népirtás, az agymosás, a nők és a gyermekek ellen elkövetett, valamint a családon belüli erőszak, hogy csak néhány példát említsünk.

Nem a száj beszél

A rettegés és iszonyat idején az áldozat egész idegrendszere, sőt minden testi működése a veszély észlelésére és elhárítására áll be. Rendkívüli izgalmi állapot ez, amely megküzdésre, vagy menekülésre készít fel, ám ha egyik sem lehetséges, a cselekvésre való készenlét bénultsággá alakulhat. A túlélők e feszült nyugtalansága az esemény után sokáig fennmaradhat, alvászavart, ingerlékenységet, koncentrációs nehézséget, hirtelen megrettenéseket okozva.

A zaklató esemény emléknyomai a szokásostól eltérő módon tárolódnak az áldozat idegrendszerében. Erőteljes, érzelemmel telített képek maradnak fenn, amelyek azonban töredezettek, nem állnak össze egységes, elbeszélhető történetté. Jóllehet, a túlélők sokszor nem képesek elmondani, mi is történt velük, a csapás képtöredékei mégis időről időre brutális kegyetlenséggel betörnek tudatukba. Az emlékek ezen automatikus visszapergése, „flashback”-je, vagy valóságszerű újraálmodása során a rettenet élményét is újraélik. Kerülik a traumáról való beszédet, és az arra utaló helyzeteket, ám a gyermekek kényszeres, monoton játékaikban a trauma részleteit ismételgetik, a felnőttek pedig önkéntelenül olyan élethelyzetekbe keverednek, amelyekben újból az áldozat –ritkábban az elkövető – szerepét veszik fel. Ily módon életük olyanná válik, mintha személyük levált volna a jelenről: beszűkült világukban a múltat játsszák újra, s ez elzárhatja őket valós élethelyzetüktől.

A poszttraumás stressz-zavar a megrázó eseményt követően rögtön kialakulhat, olykor pedig késleltetve jelentkezik. Tünetei hónapokig, évekig fennállhatnak. A betegség egyik legsúlyosabb következménye lehet, hogy megoszthatatlan élményeik által elidegeníti a szenvedőket társaiktól és szeretteiktől.

Ne élj, hogy túlélj

A tartós bántalmazás, megaláztatás alatt élő embereknél némileg módosult formában jelentkezik a stressz-zavar. A rettegett események újra- és újra visszatérnek, arra kényszerítve az áldozatokat, hogy múlt- és jövőképüket, egyben minden reményüket feladva a közvetlen túlélés váljon fő céljukká. Identitásukat öngyűlölet és szégyenkezés jellemzi. Hitüket gyakran feladják, Isten elvesztése pedig tovább fokozza kétségbeesésüket. Akiket fogvatartóik lélekben megtörtek, azok eljuthatnak a teljes megadásig. Robotként teljesítik a parancsokat, egy ponton túl azonban teljesen passzívvá válhatnak: már nem akarnak élni.

Az ismétlődő trauma a bántalmazott gyermekek személyiségét súlyosan eltorzítja. Fogságuk sokszor csak olyan, egymástól szétvált, disszociált tudatállapotokban élhető túl, amelyekben a képzelet és a valóság sajátos módon keveredik, lehetővé téve a fenyegetettség és a kínzás szelídebb átértelmezését. Bontakozó, még természetes módon én-központú gondolkodásukban önmagukat teszik felelőssé a megaláztatásokért. Önvádjuk különösen erős, ha általa felmenthetik kegyetlen szüleiket, akikről paradox módon továbbra is azt akarják hinni, hogy ők nyújtanak számukra biztonságot.

Nem kell félned az éjjeli rémtől

A poszttraumás stressz-zavar súlyos szenvedéseket okoz, hosszú fennállása pedig nagymértékben lerontja az élet minőségét. Gyógyítása, amely részben gyógyszeres kezelésből, részben pedig pszichoterápiából tevődik össze, nagy szakértelmet és türelmet igényel.

Judith Herman szerint a trauma legmeghatározóbb élménye a kiszolgáltatottság és a másoktól való elszakadás, melyet sok esetben az értetlen, megítélő, kirekesztő környezet súlyosbít. A lelki gyógymódok éppen ezért elsősorban a túlélő belső megerősítésén és új emberi kötődéseinek kialakításán alapulhatnak. Elsőként a megrendült biztonságérzet helyreállítása szükséges. Ezzel együtt jár az a feladat, hogy a beteg ismét kontrollt tudjon gyakorolni testi működései, valamint otthoni élete fölött. Mindez csakis egy elfogadó, támogató környezetben lehetséges. A létrejött biztonság és bizalom képessé teszi a túlélőt arra, hogy az ő igazságát elfogadó, erkölcsileg mellette álló gyógyító jelenlétében egyre inkább egységes tanúságtételként integrálja magában az emléktöredékeket. E folyamat csaknem mindig a trauma által okozott veszteség és gyász feldolgozásával is együtt jár. Minden megtisztító tanúságtétel, mely enyhülést hoz, egyben arra hív minket, hogy mindannyian tanúskodjunk a pusztító gonoszság ellenében.

(Dr. L’Auné György, Képmás családmagazin 2005. október)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.