A házastársi szövetség a férfi és a nő kölcsönös önajándékozásában válik személyes közösséggé. Jóllehet, ajándékozni csak szabadon lehet, az Énekek énekében mégis ez áll: „Elraboltad a szívemet nővérem, jegyesem, egyetlen pillantással elraboltad a szívemet” (Én 4,9). Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy a szabadnak megélt egymásra találás első pillanatától elindul bennünk egy fokozatosan erősödő és sokrétű lelki folyamat, amelyet kötődésnek nevezünk. A közös életre tudatosan tett ígéreteinket érteni véljük, társunkhoz való kötödésünk természetéről viszont sokszor csak a házasságunk válsága idején szerzünk tudomást. Mi hát a kötődés, és milyen szerepet játszik bensőséges életünk alakulásában?
A kötődés elmélete
John Bowlby, a kötődéselmélet megalkotója árván maradt gyermekek vizsgálata alapján ismerte fel a kötődési magatartás jellemzőit. A kisgyermekek igyekeznek gondozójuk közelében lenni, cselekvéseik jelentős részét nekik szólóan végzik el, távozásukkor nyugtalanság fogja el őket, az újratalálkozáskor pedig az öröm jeleit mutatják. A szülőktől való tartós elszakadás először tiltakozást, haragot vált ki belőlük, amit később reményvesztett csüggedés, majd lassú leválás követ. Az egészséges kötődés biztonságos hátteret ad a gyermeknek ahhoz, hogy kíváncsian kutassa környezetét, és ahhoz is, hogy felfedezéseit szüleivel megosztva bensőséges kapcsolatban legyen velük.
Gyermeki kötődési magatartásunk és szüleink gondoskodó viselkedésmódjai egymást kiegészítő magatartási rendszereket képeznek, és együttesen szükségesek ahhoz, hogy egészséges, autonóm személlyé váljunk. A szüleink irányában kialakult sajátos, egyéni kötődési mintáink egész életünkön át fennmaradnak, és némileg átalakulva ugyan, de párkapcsolatunkban, sőt Istenhez való viszonyunkban is érvényre jutnak. Felnőttként már kész gondolati, érzelmi sémákkal rendelkezünk személyes kötődéseinkről. A párválasztásban, valamint a kapcsolat kialakításában és fenntartásában önkéntelenül e belső „munkamodellek” szerint észlelünk, érzünk és cselekszünk. Bár munkamodelljeink egyéni fejlődésünk szerint különböznek egymástól, bizonyos vonások alapján felismerhetünk néhány jellegzetes kötődési stílust.
Biztonságos kötődés
Az emberek többsége érzelmileg biztonságos szülő-gyermek kapcsolatban nő fel. Ők meleg, szeretetteljes képet őriznek szüleikről, nevelőjükről. Önképük inkább pozitív, és többnyire helyes mértékű önbizalommal rendelkeznek. Népszerűek, sokan keresik a társaságukat. Másokról elfogadó, kiegyensúlyozott véleménnyel vannak, a sértő kritika, gyűlölködés pedig távol áll tőlük. Közeli, személyes kapcsolataikban igénylik a bizalomteljes bensőségességet, és azt meg is tudják teremteni. Jellemző rájuk, hogy egyensúlyt tudnak fenntartani kapcsolati függésük és autonómiájuk között. A stressz helyzetekben hajlamosak arra, hogy elismerjék negatív érzéseiket és a probléma megoldásban együttműködésre törekednek. Házasságukkal való elégedettségük mértéke nagy, és viszonylag ritkán válnak el.
Elkerülő kötődés
Az előbbi, szinte ideálisnak mondható kötődési stílusúakkal ellentétben az elkerülő kötődésű emberek szüleikre, mint hideg, elutasító személyekre emlékeznek vissza. Önképük labilis, bár magasra törő céljaik is lehetnek, mások értékeit illetően pedig gyanakvóak. Kételkednek az őszinteségben és a megbízhatóságban, ugyanakkor hamar kiderül róluk, hogy nem lehet rájuk számítani. A függetlenség fontosabb számukra a bizalomnál, közeli kapcsolataikban ezáltal alig kap szerepet az intimitás.
Stressz helyzetekben társuktól való elzárkózásuk még kifejezettebbé válhat, ugyanakkor saját negatív érzéseiket, haragjukat általában nem ismerik el. Ritkán esnek szerelembe, a felelősség nélküli kapcsolatokat kedvelik, hűtlenségre hajlamosak, és könnyen elválnak.
Aggályos kötődés
A kapcsolatért folyton aggódó személyek szüleiket ellentmondásos módon részben „tökéletes”, részben pedig manipulatív emberekként jellemzik. Önmagukban mindig bizonytalanok, mások szándékait, érzéseit pedig kiismerhetetlennek tartják. Szerelmükről mint különleges, misztikus élményről számolnak be, társukat pedig gyakran idealizálják. Állandó bizalmas közeledést várnak el tőle, ugyanakkor a saját maguk által kierőszakolt intimitás soha nem nyugtatja meg őket. Féltékenységükben és elutasítástól való rettegésükben mindent megtesznek azért, hogy a másik autonómiáját korlátozzák. Stressz helyzetekben heves érzelmi kitörésekre, vádaskodásra hajlamosak. A közelség fenntartásáért zsarolásra és fenyegetésekre is képesek lehetnek.
Boldogtalan elköteleződés
A biztonságosan kötődő emberek jellemzően hasonló adottságú párt választanak maguknak. A kölcsönösen nyújtott biztonság növeli az egymás iránti elköteleződést és az elégedettséget.
A bizonytalan kötődésű kapcsolatokban az aggályos feleség és az elkerülő férj házassága ígér viszonylag tartós, mégis boldogtalan közös életet. E kötődési stílusok találkozása ugyanis jól összeillik a nemek közti hagyományos szerepmegosztással. A kissé érzéketlen, saját ügyeivel elfoglalt férj mellett mindig jelen van az anyáskodó feleség, akinek „mindenre gondja van” s ha kell, ügyes praktikákkal ráveszi „urát” a saját akaratának érvényesítésére. Az aggályosan kötődő férj azonban sokszor olyan romboló féltékenységi játszmákat indíthat el elkerülő kötődésű feleségével szemben, amelyek fokozzák a feleség érzelmi elzárkózását és végső fokon a házasság fölbomlásához vezethetnek. A férjek brutális agressziója viszont paradox módon „biztonságérzetet” adhat az önállóságát feladó aggályos kötődésű feleség számára. Ez a magyarázata annak, hogy a „mártír” feleségek erős ragaszkodással képesek hosszú éveken át elviselni a férjük általi testi-lelki megaláztatásokat.
A kapcsolatok gyógyítása
A fenti néhány példa talán jól érzékelteti a házasságon belüli kötődési problémák súlyát. A lelki gyógymódok célja az, hogy a házaspár tagjai felismerjék és megértsék saját kötődési stílusukat, s ezáltal képesek legyenek arra, hogy egymáshoz új módon, több bizalommal közeledve biztonságosabbá és bensőségesebbé is tegyék kapcsolatukat. A kölcsönös önajándékozás csodája az, hogy minél inkább odaadjuk magunkat, annál inkább önmagunkká válunk.
(Dr. L’Auné György, Képmás családmagazin 2005. május)