Sziklánk, menedékünk – kötődéselmélet és vallás

Istenhez való kötődésünk különös titkokat rejt magában. Arra vágyunk, hogy a közelében legyünk, gondoskodó szeretetét kérjük, s miközben átéljük tőle való függésünket, tudjuk, hogy csakis őáltala vagyunk szabadok. ”Uram, menedékem, váram, szabadítóm. Istenem, sziklám, hozzád menekülök. Védőpajzsom, üdvösségem záloga, mentsváram, akit magasztalok”- olvassuk a Zsoltárok könyvében (18,3.4), Krisztustól pedig azt tanuljuk meg, hogy Isten a mi Atyánk. Vajon tudjuk-e, mi zajlik le bennünk Isten iránti sóvárgásunk során, vajon megérthetjük-e egyáltalán, hogyan alakulnak ki őhozzá kötő, mégis szabadító kötelékeink?

Szárnyaival oltalmaz…(Zsolt 91,4)

Életünk folyamán sokféle személyes viszonyt alakíthatunk ki embertársainkkal, kötődésen alapuló kapcsolatunk azonban csak kevés van. Ennek legfőbb oka az, hogy bár védtelenül és kiszolgáltatottan születünk, köztünk és szüleink között kezdettől fogva kialakul egy olyan, természetesen szerveződő együttműködés, amely biztonságot és védelmet teremt számunkra. Spontán gyermeki kötődési magatartásunk és szüleink szerető, gondoskodó cselekedeteinek ezen egyre finomodó összjátéka folytán önálló személlyé fejlődünk, s ezáltal újabb védelmező kötődések nélkül is biztonságban érezhetjük magunkat az emberek között. Közeli barátságainkban, házasságunkban és Istenhez való viszonyunkban azonban ismét előtérbe kerülnek a szüleink irányában kialakult kötődési mintáink.

Ki olyan, mint te vagy…? (Zsolt 35,10)

„Ha apám, anyám el is felednének, az Úr akkor is fölemelne”(Zsolt 27,10). A zsoltárok sorai és a szentek vallomásai azt sejtetik, hogy a szüleink iránti viszonyunkhoz hasonlítható erős kötődés képezheti az Istennel való személyes szeretetkapcsolatunk alapját. Vajon tényleg kötődésről van-e szó? Mary Ainsworth szerint pszichológiai értelemben akkor beszélhetünk kötődésről, ha a kötődő személy keresi a védelmező személy közelségét, a vele való kapcsolat biztonságos alapot képez számára ahhoz, hogy felfedezze és megossza vele a világot, külső veszély megjelenésekor menedéket nyújt számára, az elszakadás lehetősége szorongást vált ki, a kötődési személy elvesztése pedig gyászhoz vezet.

kiáltásom jusson színed elé! (Zsolt 120,2)

A mindenható, mindenütt jelen lévő, bölcs, hűséges, jó, egyszerű, cselekvő, gondoskodó, gyógyító Isten tulajdonságainál fogva ideális kötődési személy, akire minden hívő számíthat. Az ő mindenütt jelenvalósága lelki közelséget, vagyis elérhetőséget és állandó válaszkészséget jelent a benne reménykedők számára. A vallásos emberek jelentős része személyes tapasztalatot szerez Isten ima általi elérhetőségéről és segítségnyújtásáról.

Szilárd hegyre állított… (Zsolt 30,8)

A szülei közelségében nyugodtan játszó, élményeit velük megosztó gyermekhez hasonlítható az a hívő, aki érzi Isten állandó, biztonságot adó jelenlétét. A zsoltárok szerzői ezt úgy fejezik ki, hogy Istent erős sziklához, vagy szilárd hegyhez hasonlítják, ugyanakkor ők maguk a sziklán, vagy hegyen járva meg is szólíthatják Urukat. A kontemplatív ima során és az elragadtatott állapotokban különös intenzitást ér el Isten közelségének megélése. A magukat tartósan Isten védő közelségében érezve élő emberek csoportját a felszínesen vallásos emberek csoportjához képest nagyobb érzelmi kiegyensúlyozottság, pozitívabb önértékelés, optimizmus, a halálfélelem hiánya, valamint testileg, lelkileg jobb egészségi kilátások jellemzik.

Hozzád menekülök… (Zsolt 31,2)

Három olyan alapvető élethelyzet van, amelyben működésbe lépnek a kötődési magatartásmódok: a katasztrófák és tragikus események, a betegségek és sérülések, valamint a védő, óvó személytől való elszakadás esetei. Éppen ilyen típusú események, illetve a hozzájuk kapcsolódó életválságok késztetik a hívőket is arra, hogy kérőimával forduljanak Istenhez. Az ima e tekintetben kötődési viselkedésként fogható fel. Ez különösen igaz gyász és veszteség idején. Több felmérés szerint a vallásos hit erős védőhatást jelent a gyász testi és lelki szövődményeivel szemben.

ne maradj távol tőlem! (Zsolt 38,22)

Miként a gyermek félni kezd, ha szülei hirtelen elérhetetlenné válnak számára, úgy jelenik meg a feszültség és a szorongás az Isten elérhetetlenségét átélő hívő lélekben is. Ennek jellegzetes példája a szégyennel kevert bűntudat állapota, amikor a hívő ember úgy érzi, bűnei által végtelen távolságba került Istentől. A hitben való megmaradás azonban nem teszi lehetővé, hogy a vallásos ember tartósan úgy érezze, elfordult tőle Isten. A hit ellankadása viszont, főként pedig a tudatos hitehagyás, az aposztázis sok esetben tartós szorongást, reményvesztést, illetve szövődményes gyászt eredményezhet.

te megváltasz, Uram. (Zsolt 31,6)

Jogos tehát az a feltételezés, hogy Istenhez való kapcsolatunkban lélektani szempontból alapvetően kötődési folyamatok játszanak szerepet. Fejlődésünk során azonban szüleinkhez kötődünk először, s ennek sajátos, egyéni tapasztalatát továbbvisszük párkapcsolatunkba és hitéletünkbe is. Egyéni kötődési stílusunk ezért nemcsak szeretteinkhez való viszonyunkban, hanem hitünkben és Isten-képünkben is megjelenik. E tény lehetőséget ad arra, hogy néhány vallásos magatartást lélektanilag értelmezzünk.

A biztonságos kötődésben nevelkedett emberek például a jó családi szocializációs lehetőségek miatt hajlamosak arra, hogy szüleik vallási állásfoglalásával, vagy éppen ateizmusával azonosuljanak. Ha vallásosak, akkor az ő Istenképük hasonlít a szülőképükhöz, egyben a legközelebb áll az ideális, gondoskodó, irgalmas, szerető Isten képéhez is. A bizonytalan kötődésű emberek esetében többnyire fordított helyzettel találkozunk. Ha szüleik vallásosak, akkor ők inkább az ateizmus felé fordulnak, ateista családi háttérrel viszont gyakori köztük a hirtelen, drámai megtérés élménye. Istenképük, bár ellentmondásos lehet, döntően szülőképükkel ellentétes, azt ellensúlyozó tulajdonságokat mutat.

A vallásos kötődés azonban olyan lehetőségeket is ad a hívő emberek számára, amelyek által új megvilágításba helyezhetik, átértelmezhetik és biztonságossá, bensőségesebbé tehetik korábbi gyermeki és párkapcsolati kötődésüket, hogy igaz legyen a zsoltár szava: „Uram, Istenem, hozzád kiáltottam, s te meggyógyítottál (Zsolt 30,4).

(Dr. L’Auné György, Képmás családmagazin, 20005 július )

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.