Gyöngyök sebeinkből – gyűlölet és megbocsátás

Életünk azzal a kockázattal jár, hogy másokhoz való viszonyainkban óhatatlanul sérüléseket szenvedünk. A társas létben mindannyian megtapasztaljuk, ha csak rövid időre is, hogy mit jelent áldozatnak lenni. Mindig egész személyünkben megrendülünk, ha becsapnak, elárulnak, megtámadnak, vagy megaláznak minket. Az önértékelésünkben elbizonytalanító sértés szorongást, vagy haragot vált ki belőlünk és menekülésre, vagy küzdelemre késztet. A súlyos, igazságtalan bántás gyűlöletre szít és a bosszú vágyát ébreszti fel bennünk. Meglehet, hogy e természetes reakcióink legalább részben a túlélést szolgálják. A gyűlölet ugyan sokakban az erő érzetét kelti, tartós fennállása mégis önemésztő folyamathoz, végső soron betegséghez vezethet. Saját túlélési stratégiánk ölne meg tehát, ha az igazságosságról való tudásunk a bosszúra korlátozódna. Ámde a megbocsátás igazságot szolgáltat nekünk, midőn szabaddá tesz üldözőnktől, és kitépi belőlünk a gyűlölet mérgező fullánkját, hogy meggyógyuljunk, s hogy Bingeni Szent Hildegárd szavai szerint sebeink gyöngyökké változzanak.

Isteni meghívás

A nagy vallási hagyományok kivétel nélkül a megbocsátást ajánlják, mint Isten által adott megoldást a sérelmekkel szemben. Isten az első, igazi megbocsátó, aki háta mögé veti bűneinket. Anselm Grün azt írja, hogy „Isten a megbocsátásban irgalmasan, szerető ajándékozással hozzánk fordul”. A megbocsátás ajándéka egyben meghívás arra, hogy mi is megbocsátókká váljunk, s ezáltal, a „szemet szemért” elvet magunk mögött hagyva, teremtményként Isten munkatársai lehessünk szeretettervének megvalósításában. A megbocsátás igazsága ugyanis minden emberi észjárást felülmúlóan tiszta, romolhatatlan igazság, igazgyöngy, amely magához vonz minket a szeretet rendjébe.

Emberi válasz

Lélektani értelemben a megbocsátás olyan belső indítékváltozás, amely által a sértett ember hajlamossá válik arra, hogy átértékelje, és elfogadó módon újjáalakítsa támadójához való viszonyát. A gyűlölet ugyanis egy sajátos, harcra irányuló, mégis primitív gondolkodásmódot hív elő az áldozatból. A fájdalommal és indulatokkal telített emlékek értelmezése ebben az erősen én-központú, ugyanakkor kategorikus, „fekete-fehér” gondolkodási folyamatban történik meg. Ennek eredményeként a támadó képe a gonosz megtestesülésévé válik. Az indulatokat forrón tartó, szinte kényszeres, „kérődző” gondolatok által a sértett ember erős érzelmi függést alakít ki magában a sérelem okozója iránt. A régiek ezt úgy fejezték ki, hogy az áldozat az őt üldöző démon fogságában, illetve saját múltjának börtönében él.

A pszichiátria felismerte azt a tényt, hogy a megbocsátásra való képtelenség súlyos lelki betegségekhez vezethet. A lelki gyógymódok régóta tartalmaznak olyan eljárásokat, amelyek segítséget nyújthatnak a megbocsátani akaróknak.

Jellem és megbékélés

Vajon vannak-e olyan emberi tulajdonságok, amelyek megkönnyítik a megbocsátást? Egyes vizsgálatok alapján úgy tűnik, hogy a szivélyes, önzetlen, valamint az érzelmileg stabil emberek viszonylag könnyen megbocsátanak az ellenük vétőknek. A lelki alkat és a személyiség azonban kevés szerepet játszik a megbékélésben. A megbocsátás során ugyanis személyes döntést hozunk arról, hogy ellene teszünk a bennünk fakadó elkerülés, illetve bosszú késztetésének. Mindannyian képesek vagyunk erre a döntésre. Azok az emberek, akiknek már megbocsátottak, könnyebben határozzák el magukat a megbocsátásra, mint azok, akik még soha nem élték át a feloldozás örömét. E tény viszont arra utal, hogy a megbocsátók maguk is felelősséget vállalhatnak a magatartásuk során nyújtott példáért.

A szűk kapun menjetek be! (Mt 7,13)

Ha a megbocsátás mellett döntöttünk, gondoljuk végig, milyen út áll előttünk, hogy mindenre jól felkészüljünk. Az alábbi néhány, önmagunknak feltehető kérdés talán jól szemlélteti a megbocsátó ember önvizsgálatát.

Kezdetben volt a fájdalom. Ismerjük el, hogy igazságtalan és súlyos fájdalom ért minket. Vizsgáljuk meg érzéseinket. Mi fáj? Hol van a sebezhető pontunk? Vajon miért éppen itt és itt vagyunk sérülékenyek, s miért nem másutt? Ért-e már máskor is hasonló támadás minket? Akkor is itt fájt? Akkor is így fájt? Mit gondolunk most magunkról, hogy rátapintottunk önnön gyengeségünkre? Fejezzük ki pontosan sérülékenységünket, és mondjuk ki, milyennek látjuk magunkat. A megbocsátás komoly dolog. Nem azonos az egyszerű elnézéssel, vagy az elvtelen toleranciával. Tudnunk kell, hogy kinek és mit bocsátunk meg. Képzeljük el, hogy egyszer mindezt türelemmel, konkrétan és világosan elmondjuk neki.

A sérelem dühöt váltott ki bennünk. Haragunk erőt adott arra, hogy felvegyük a küzdelmet a támadónkkal. Nekilendültünk, hogy megvédjük a magunkról kialakított, most súlyos veszélybe került önképünket. Valami mégis megállított minket a megküzdésben. El tudjuk-e így fogadni önmagunkat? Kire és miért haragszunk?

Mit kívánunk bántalmazónknak? Vissza akarjuk adni a kölcsönt? Megvonjuk tőle a jót, vagy megátkozzuk? A harag és gyűlölet gyakran nem fér bele önképünkbe. Ennél jobbnak szeretnénk látni magunkat. Ha azonban kitartunk döntésünk mellett, nézzünk szembe vele. Vizsgáljuk meg őt és magunkat távolabbról. Kit is gyűlölünk? Személy szerint őt gyűlöljük? Tudnia kellett, hogy mit okoz nekünk! Tudta-e, hogy mit okoz nekünk? Vajon mi mindig tudjuk-e hogy mit okozunk másoknak? Vajon mi ártottunk-e másnak? Vajon nekünk megbocsátottak-e? Vajon kérhetünk-e bocsánatot neki? Vajon tudunk-e imádkozni érte?

Nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer. (Mt 18,22)

Kérdéseinket már nem a rombolás, hanem a kiengesztelődés elhatározott szándékával tesszük fel. A bűnt és a bűnöst már el tudjuk különíteni. A bűnös megértésére törekszünk. Újraírjuk a sérülésnél elakadt életünk forgatókönyvét. Eközben nem a múlt, nem is a felejtés, hanem emberi elköteleződéseink újraértelmezése felé haladunk. Szabadulásunk nem mentes a fájdalomtól és a szenvedéstől. Hogy meg ne futamodjunk, jó, ha segítséget kérünk. Értelmező és átértelmező válaszaink azonban az elszigetelődés és a bosszú helyett a személyes kapcsolat felé vezetnek minket. Krisztus engesztelő keresztáldozatából merítsünk erőt ahhoz, hogy ezt az utat újra és újra végigjárjuk.

(Dr. L’Auné György, Képmás családmagazin, 2005 szeptember)

 

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.