Képmások – az én és a pszichológia

Mi, emberek, kezdünk hozzászokni ahhoz, hogy változó sokféleségben, sokféle kényszer és lehetőség közepette, sokféle módon kell élnünk. Társas szerepeinkben – melyeknek meg kell felelnünk, vagy amelyeket a sajátunknak érzünk – mi magunk is sokfélék vagyunk. Én ,én, én…- hangoztatjuk ezt a szót gyakorta, mégis, mintha mindig más embert értenénk alatta. Hegel – aki az ókori Rómát egykor a lelkek anarchiájával jellemezte – ha ma élne, talán az „én”-ek anarchiájáról beszélne. Ámde mélyen él bennünk egy érzés, hogy mindig ugyanazok vagyunk, s él bennünk egy vágy, hogy mindig ugyanazzá – önmagunkká – váljunk. A betlehemi születés szelíden adta hírül nekünk, hogy mindez lehetséges, hiszen mindannyian… képmások vagyunk.

Én önmagában – nincsen…(Martin Buber)

Az „én” talánya régóta nyugtalanítja a gondolkodókat. Az én ugyanis egyszerre természeti és természetfeletti, stabil és változó, ésszerű és ésszerűtlen, tervező és ösztönös, tudatos és tudattalan, cselekvő és szenvedő. Viszonya a testtel, a lélekkel, a szabadsággal, az örök élettel újra és újra problematikussá válik. Nincsen helye a testben, mégis legbelül van. Nem személy, de mindig személyes, hiszen a személynek énje van. Önmagával azonos lényeg, ám megélt történeteket beszél el, melyeknek hőse ő maga. Önépítő terveket sző, egyedül mégsem válhat valakivé, hiszen csakis társak által alkothatja meg önmagát. Az én elkülönül és feloldódik, rendeződik és szétesik. Az én soha nincs egyedül.

Alany és tárgy

William James, a modern lélektan egyik megteremtője a XIX. század végén tette közzé azt a gondolatát, amely szerint különbséget kell tennünk az én, mint megismerő alany („magam”), és az én, mint önmaga által megismerhető tárgy („engem”) között. Ezzel utat nyitott az én pszichológiai vizsgálatának. Mára a lélektan kötelességévé vált, hogy az énné válás folyamatát a saját eszközeivel minél alaposabban kikutassa. Az én pszichológiai értelemben egy lelki apparátus, ami képessé teszi az embert arra, hogy mindent, ami az övé, a figyelme középpontjába helyezzen, s hogy tudatosan gondolkodhasson önmagáról. A személyes én belsőleg, mégis személyközi viszonyokban – interperszonálisan – szerveződő önépítő folyamat, egyszersmind a világról és magunkról szerkesztett képek és jelentések folyton alakuló rendszere.

Feltétele az önfelismerő – önreflexív – tudat, három fontos mozzanata pedig a figyelem, a megismerés és az önszabályozás. Az én élmények és hiedelmek rendszere, egyben cselekvések végrehajtója, ügynöke.

Valakivé válni

A gyermeki én kialakulása és pszichológiailag felismert fejlődése már a születéskor megkezdődik. Az újszülött korban induló gondozás minősége óriási hatást fejt ki a személyes kötődési folyamatokra, a bontakozó „én-rendszerre”, valamint az önértékelésre. Az anya-gyermek kapcsolat szelídíti meg a gyermeket érő stressz-hatások élettani következményeit, döntő módon befolyásolva a kisded későbbi önszabályozó képességét és jóllétét. Az első gyermeki én-érzet már a harmadik hónaptól jelen van. Kezdetben egy összefogottságot, hatóképességet és folytonosságot megjelenítő „mag-én” érzetből áll, később azonban a belső, ugyanakkor egyre inkább kifejezhető, másokkal megosztható szubjektív én-érzés is kialakul. A beszéd fejlődése a nyelvi önreflexió lehetőségét teremti meg. Megjelenik a belső jelentéseket megalkotó, történetformáló „hős”, a narratív én érzete is. Az egységes, integrált önkép felépítéséig azonban még hosszú utat kell bejárni a fejlődő léleknek. Az egyes érési szakaszokban új megismerő folyamatok kelnek életre, melyek egyre árnyaltabb, kifinomultabb személyes jelentéseket, én-modelleket hoznak létre. Az új képességek újfajta sérülékenységek lehetőségét is magukban hordják. Különösen szembetűnő ez kamasz- és fiatal felnőttkorban, amikor a már elsajátított, ámde egymással vetélkedő szerepek és én-lehetőségek integrálása válik az önismeret sürgetően fontos témájává. A személy az identitás válságain át válik önmagává.

Énünk méltósága

A gyermek, aki két éves korától a pozitív szülői reakciók kiváltására törekszik, korán kialakít egy érzéket a szülők elvárásai irányában. Később egyre világosabbá válik számára, hogy szülei, gondozói és társai értékelő véleménnyel viszonyulnak személyéhez. Miközben fokozatosan azonosul elvárásaikkal, önmagát ebben az általuk felé tartott, mégis mindinkább magáénak vallott tükörben kezdi értékelni.

Susan Harter szerint mindenki kialakít magáról egy globális önértékelést, egy véleményt saját emberi értékéről és méltóságáról. Vizsgálatai során kimutatta, hogy a gyermek- és ifjúkori önbecsülés mértékét elsősorban a szülők és társak jóváhagyása, támogatása határozza meg. E hatás felülmúlja a fontosnak ítélt tevékenységek terén elért tényleges eredmények hatását is. Fiatal felnőttkorban az én-tudatosság drámaian megnő, ezáltal az önértékelés különösen sérülékennyé válik. Az alacsony önbecsülés elbizonytalanodáshoz és reményvesztéshez vezet. Az önértékelés sérülése ezen túlmenően depresszió, öngyilkossági kísérletek, bizonyos feltételek mellett pedig étkezési zavarok, illetve antiszociális magatartásformák alapját képezheti. Az ifjúkori lelki zavarok jelentős hányadának hátterében tehát tetten érhető az önző, elhanyagoló, vagy elnyomó gondozói viszonyulás, illetve a társas elvárások és támogatások ellentmondásos mivolta, vagy hiánya.

Idegen voltam és befogadtatok (Mt25.35)

A lélektan, tudományos igazságokat keresvén most is, mint mindig, olyan tényekre bukkant, amelyek túlmutatnak az általa létezőnek tartott én-rendszerek határain. Hitelesen támogatni, jóváhagyni, bíztatni ugyanis csakis akkor tudunk, ha mi, emberek valóságos szeretet-közösséget alkotunk egymással. A szeretet első mozdulata bennünk a vágy az „abszolút más”-ra, vágy a végtelenre. E vágy – Emmanuel Lévinas szellemében – a léten túlra, a szeretett másik ember arca elé állít minket. Ám az én ebben az arcban a fenséges, parancsoló végtelen felé megnyílva vallásos énként ismer önmagára. Vallásosnak lenni tehát nem abban áll, hogy szép tanokban hirdetjük meg önmagunkat, miközben a támogatásról, a jóváhagyásról és a bíztatásról megfeledkezünk. Nem arra hívtak meg minket, hogy kifogástalan önképet mutassunk fel mindenáron valakinek – ez képmutató önbálványozás csupán – hanem inkább arra a tettre, hogy a másik arcban felfedezzük Őt, a fiút, aki mindenkinél előbb szeretett minket… Hiszen mindannyian képmások vagyunk.

(Dr. L’Auné György, Képmás családmagazin, 2005. december)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.