Mindenestől reméljetek – reményvesztés, depresszió, pszichoterápia

Régi orvosi tapasztalat, hogy a remény különleges módon képes befolyásolni a betegségekből való felépülés folyamatát. A bizakodó derűlátás jelentősen javítja, míg a csüggedés, a feladás szinte minden esetben rontja a gyógyulás esélyeit. A lélekgyógyászatban ismert az a tény is, hogy a személy tartós kétségbeesettsége erkölcsi-vallási meghasonláshoz, végső fokon testi-lelki egyensúlyzavarhoz vezet. A lelki bántalmak számos fajtájában kimutatható az előzetes reményvesztés bizonyos foka, amely a beteg létmód kialakulása után még tovább mélyülhet. Mi a remény, és miként számíthatunk rá a lelki gyógyításban?

mi az alapja reményeteknek (1Pét 3.15)

Életünk távlatai emberi értelemben akkor tárulnak fel előttünk, ha vágyainkat és céljainkat többé-kevésbé megvalósíthatjuk. Cselekvéseink ugyanakkor a kudarc kockázatát is magukban hordozzák. Ha nem lenne bennünk bizakodás, akkor e ponton megtorpannánk. A remény azonban nem csupán vággyal teli várakozás, hanem arra ösztökélő indíték is, hogy vessük bele magunkat életünkbe, s hogy a veszélyeket is vállalva tegyünk meg mindent céljainkért.

Lélektani szempontból van tehát egy megélt, észlelt képességünk arra, hogy célokat tűzzünk ki, s hogy azok eléréséhez utakat, módokat találjunk, önmagunkat pedig olyan cselekvő személyként értékeljük, aki alkalmas az elgondolt út végigjárására.

A cselekvő én-érzet kezdetei a csecsemőkor első önkifejezéseire vezethetők vissza. A gyermek ekkor szerez először tapasztalatot arról, hogy hatni tud szüleire: például sírással szerető gondoskodást, nevetéssel pedig mosolyt tud kiváltani. A cselekvő én-érzettel együtt a célok elérhetőségébe vetett bizalom is megszületik, ha e cselekvés- kezdemények legalább részben sikeresek.

A felnőttkor reménye mindig a konkrét feladatok előtt kel életre, és állhatatos megjelenésével hozzájárul ahhoz, hogy életünket értelmesnek, folytatásra érdemesnek találjuk. Ám éppen e mindig megújuló bizakodás indít minket arra is, hogy a véges célokon át megnyíljunk a végtelenre.

ki remélné azt, amit lát? (Róm 8.24)

Karl Rahner, XX. századi német katolikus teológus azt írja, hogy a nyárspolgár földi boldogság utáni vágya, „ha jobban megvizsgáljuk, nem nagyon különbözik attól a világtól, amelyben már üggyel-bajjal berendezkedett”. A keresztény tanítás szerint azonban a remény végtelenül távolabbra vezet, mint amit a világ polgárai valaha megláthatnak otthonosnak hitt világukban. A remény éppen a végtelen távlatára való nyitottsága által egyszersmind jóval több, mint pszichológiai jelenség: a hittel és a szeretettel együtt Isten által az emberbe oltott, neki ajándékozott isteni erény, amely oly vakmerővé teszi a hívőt, „hogy Istent akarja érinteni”(K. Rahner).

akiknek nincs reménységük (1Tessz 4.13)

Jelentős kudarcok, vagy súlyos életesemények kapcsán érvényre jutnak bennünk bizonyos pesszimisztikus gondolatok, amelyek a jövőnkre vonatkozóan elmarasztaló ítéleteket fogalmaznak meg. E lehangoló, negatív várakozást azonban hamarosan olyan értelmezésekkel váltjuk fel, amelyek révén újra fellobbanhat bennünk a remény. Ha például a kudarcunkat nem a képességeinknek, hanem a szorgalmunk hiányának tulajdonítjuk, vagy a tévedésünket külső okokkal magyarázzuk, akkor esélyt adunk arra, hogy a jövőben saját erőből, vagy akár helyesen kért segítséggel sikert érjünk el. A hangulatzavarok egyik válfajában, a reményvesztésen alapuló depresszióban szenvedő ember ezzel szemben eleve arra hajlamos, hogy a negatív eseményeket teljes egészében saját gyengeségének, vagy rosszra hajló természetének tulajdonítsa. Ha kudarc éri, helyzetét úgy értékeli, hogy mindenért ő a felelős, ám a változtatásra nem lát esélyt, hiszen gyengének vélt képességeit és rossznak ítélt hajlamait stabilnak hiszi, s ha segítséget kapna, számára az is csak saját alkalmatlanságát igazolná. A tartós reményvesztés következtében egyre lehangoltabbá válik, nem tud összpontosítani a céljaira, kezdeményezőkészsége lecsökken, negatív önértékelése pedig az öngyűlölet szintjéig fokozódhat. Az öngyilkossági kísérletek jelentős hányadában feltárható a háttérben meghúzódó reménytelenségi depresszió.

A remény újrafelfedezése

J. D. Frank szerint a sokféle pszichoterápia egyik közös hatótényezője a remény, amely akkor csillan fel a páciensben, amikor tartós reményvesztés után, az erkölcsi-vallási összeomlás, a demoralizáció lelki állapotában először találkozik lelki gyógyítójával.

A terápia folyamán közvetlenül a reményről ritkán esik szó, ezzel szemben a személyes célok és problémák szinte mindvégig a párbeszédek központi témái maradnak. A beteg például ahhoz kér segítséget a szakembertől, hogy korábbi megvalósulatlan céljait elérje. Ha nehéz célért küzd, akkor jó megoldást jelent számára a fő cél alárendelt célokra való felbontása. A közlekedési helyzetekben jelentkező pánikrohamok gyógyítása is ezen elvre épül: a kívánt cél a szabad, szorongásmentes utcai közlekedés, ami kezdetben a imaginációs (képzeleti) gyakorlatok során az utcai járás-kelés szorongásmentes elképzelése után a korábban szorongatónak megélt közlekedési feladatok valós elvégzése után válik elérhetővé. A depressziók kezelésére kidolgozott kognitív pszichoterápia azért hatékony gyógymód, mert a főbb panaszokat a páciens számára megoldható problémákra, illetve elérhető célokra fordítja le.

A terápia során a beteg a célok megvalósításához sokféle elérési útvonalat megismer, ezáltal lehetővé válik számára, hogy a saját cselekvőképességére vonatkozó pozitív gondolatai is felerősödjenek, és önbecsülése helyreálljon.

megmarad a hit, a remény, a szeretet…(1Kor 13.13)

A beteg reménye tehát megjelenik a gyógyítás folyamán, ám akkor indul növekedésnek, ha hisz a rá váró gyógymódban, és bízik gyógyítója segítőkész, elfogadó magatartásában. A remény tehát a hit és az elfogadó szeretet ölelésében éledhet föl a pszichoterápia során is, a gyógyító kapcsolat véges kereteinek megfelelő korlátokkal ugyan, mégis túl azokon. E hármas erény ugyanis, amint megjelenik, úgy akár kimondatlanul, akár kimondottan, mégis mindig, mindenütt Isten felé irányul. Fogadjuk hát meg II. János Pál pápa szavait, aki arra buzdított minket, hogy fedezzük fel újra a remény isteni erényét. Az Istenbe vetett remény által vezetett tettek végső fokon mindig sikeresek, hiszen „soha nem végződhetnek végérvényes kudarccal és csalódással” (K. Rahner).

Dr. L’Auné György, Képmás családmagazin 2006. december)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.