A vallási hagyományok parancsai és útmutatásai a lelki növekedés mellett az érzelmileg kiegyensúlyozott élet megőrzésére tanítanak. Ha a hívő ember mégis megbetegszik, tanácstalanná válik: a hitben való elmélyüléssel próbáljon úrrá lenni baján, vagy világi szakemberhez forduljon? Tanácstalanságát fokozhatja az ateista megítéltetéstől való félelem.
A megtérés csodája
Az isteni megszólításra egész lényével igent mondó ember radikális változást él át. A találkozás kegyelmi pillanatában az örökkévalóval kerül személyes kapcsolatba, s ezáltal rádöbben saját személyének örökkévalóságára is. Az új, felemelően bensőséges viszonyban leveti a régi, bűnnel terhelt, külsőségekben szétszórt embert, hogy Krisztusban belső emberré váljon. Élete egy csapásra értelmessé válik, s most már Isten előtt szeretne felelősséget vállalni érte. Egyszeriben úton, a megszentelt élet útján találja magát, és nincs fontosabb számára, mint Krisztus követése.
A hívő életút válságai
A Krisztussal és a szentekkel való bensőséges kapcsolat új távlatokat nyújt a hívő számára. Az isteni szeretetbe vetett bizalomban választ talál az élet végső kérdéseire, s mindez reménységgel tölti el. Sajátos, szeretettel telt lelki gyermekkort él át, és az erős Isten által védettnek hiszi magát.
Az élet megrázó eseményei, az újjászülető konfliktusok, a szeretett személyek elvesztése, a testi betegségek, vagy a meggondolatlan vállalások azonban megtörhetik, és válságba sodorhatják a hitre alapozott életet. A válság a belső élet szinte természetes szakasza, amelynek során, éppen a szenvedéssel, a kiszolgáltatottsággal való szembesülés miatt megrendül az Istenbe vetett bizalom. Általa a hitet harag, vagy kiábrándulás, a reményt pedig kétségbeesés váltja fel.
Az egyházi, közösségi hagyományokban való megmaradás, a testi, lelki egészséget megőrző vallási útmutatások megfogadása, a bűnbánat, a szentségek felvétele, az ima, a könyörgés és a lelki vezetés által a hívő ember hitében megerősödve, mélyebb önismerettel kerülhet ki a válságból.
Hit és lelki betegség
Szellemi értelemben a szenvedéstől való kétségbeesett, kapkodó, világiságba kapaszkodó menekülés az, ami a hívőt az Istennel való bensőséges kapcsolatból kiragadja, és a külső, kísértésekkel, bűnnel, terhelt életbe sodorja. Válsága idején az Istenbe vetett bizalomban meghozott döntései helyett saját ítéleteire, érzelmeire, ösztöneire hagyatkozva védi önmagát. Védekezése által még kiszolgáltatottabbá válik. Saját biológiai, pszichológiai korlátainak, valamint társas kapcsolati problémáinak csapdájába kerül. Mindez a vallási élet megtartott külsőségei mellett is létrejöhet. A hívő ember ilyenkor – Kierkegaard szavaival – „nem tud önmaga lenni”, vagy „kétségbeesetten önmaga akar lenni”, ezáltal élete szellemileg üressé, hiteltelenné válik. A kialakuló lelki betegségben a személy szabadsága sérül ugyan, mégis, mindig van esély arra, hogy a lélek ismét igent mondjon a kegyelmi ajándékra.
A pszichoterápia világi helyzete
A lelki gyógyítás eredete a vallásos gyógyító hagyományokban fedezhető fel. A modern korban azonban a pszichoterápia, mint a pszichiátria egyik területe elhatárolta magát a hittől, sőt, kezdeti, ateista emberképe alapján azt tételezte fel, hogy éppen a vallásos élet az, amely különféle lelki betegségeket okozhat. Később a gyakorló pszichiáterek közül néhányan felismerték, hogy a felnőtt betegek életük válsághelyzeteiben, vagy testi, lelki betegségeik idején Isten iránti vágyukat fejezték ki, illetve vallási életüket kívánták rendezni. Az utóbbi felismerések ellenére ma is kevés a hívő lelki gyógyító, és kevés olyan pszichoterápiás irányzat létezik, amely különbséget tesz az emberi személy természetfeletti – transzcendens – szellemi középpontja, azaz a lélek, és a tudományos módszerekkel megismerhető psziché között.
A II. Vatikáni zsinat elismerte, hogy az ember mélyebb megértéséhez szükség van az autonóm tudományok művelésére is. A lelki gyógyítók legfőbb célja a gondolkodás, az érzelmi élet és a viselkedés – más szóval a psziché – zavarainak tudományosan megalapozott gyógyítása. A vallási élet középponti kérdése ezzel szemben nem a pszichológiai gyógyulás, hanem a lélek üdvössége.
A tudományosan elismert terápiák mellett számos olyan, önmegvalósítást hirdető, álvallásként ható, lelki gyógyító praktika is létezik, amely a lelki üdvöt és a pszichés gyógyulást alattomosan összemossa. Üdvösséget ígér ott, ahol pszichológiai gyógyulásra van szükség, vagy éppen ellenkezőleg, a megszentelt élet útja helyett ajánl delejes praktikák általi pszichés „gyógyulást”. Ez az ártalmas, mágikus pszichotechnikai szubkultúra elsősorban a „new age” mozgalmon belül terjedt el.
A hívő pszichiáter a modern gyógyítás kihívásaival szemben
A vallásos ember számára a hit adja az élet és a világ legfőbb értelmezési keretét, sőt embertársaihoz való viszonyát is elsősorban vallási viszonyként éli meg. A hívő pszichiáter is így van ezzel, ha egyszer felismerte a hit ajándékában feléje irányuló isteni kegyelem végtelen erejét. Mihelyst hívővé vált, a vallásos emberkép és a különféle pszichoterápiás modellek által felvázolt emberképek feszültségében folytatja gyógyító munkáját. E feszültségben azonban lassan megérti, hogy a személyes, Isten általi megszólítottság világképe és a tárgyilagos, tudományos látásmód által leképezett – sokszor az érvényességi határokat messze túllépő, gyarlóan nagyratörő – valóságmodellek között nem lehet elméletileg kigondolt szintézist létrehozni. Egyedül a most már általa is alapvetően vallási viszonyként megélt, személyes, segítő jelenlét az, amiben e szintézis – csakis személyes módon – létrejöhet. A hívő pszichiáter hite tehát ekkorra már a gyógyítás előtt áll. Éppen ezért az ő személyes, gyógyítást célzó szintézise egyben tudatosan felvállalt alárendelődés Istennek”, ami újra és újra arra készteti, hogy a gyógymódokat a hit fényében is próbára tegye. Nem lépheti át azonban a saját hivatásának érvényességi területét a vallás felé sem, és nem léphet fel lelkipásztorként, ha egyszer nem az. Hivatása azonban már hívő hivatás. Általa segítője és tanúságtevője lehet a minden testi és pszichés gyógyulást meghaladó igazi gyógyulás útjának, az egyetlen, igazi útnak, amit az Igazi Gyógyító ajándékozott nekünk.
A gyógyító kapcsolat
A hívő gyógyító és betege közötti kapcsolat olyan, vallásosan értelmezett és átélt felebaráti szeretetviszonyt képez, amelynek személyes terében az önfeltáró beszélgetések során a páciens vallásos identitása is megerősödhet. Visszanyerheti hívőként megélt belső személyes szabadságát, döntésképességét, rendezheti családi, közösségi, és munkahelyi kapcsolatait. A betegségből való gyógyulás tapasztalatával a korábbinál több felelősséget képes vállalni saját egészségének megőrzéséért.
(Dr. L’Auné György, Képmás családmagazin, 2005. január)