A gyász

Életünk találkozásokból és búcsúkból áll. Első találkozásaink – szüleinkkel, családunkkal – egész jövőnket meghatározó kötődéseket alakítanak ki bennünk. Általuk ismerjük meg a világot, velük együtt alakulunk személlyé, bennük kapjuk meg az élethez szükséges reményt. A szeretet kötőereje a legnagyobb erő, az elszakadás fájdalma a legnagyobb fájdalom. Amikor meghal, akit szeretünk, szívünket tőr sebzi meg. Megrendül a világhoz való viszonyunk, értékrendünk, identitásunk és a jövőbe vetett bizalmunk. A kétségbeesés a múlthoz kötözne, a kötődés forrásából fakadó ajándék, a remény pedig az út folytatására késztet. Kezdetét veszi a gyász. A gyász búcsú, mely szokás is, rítus is, egyben a lélek érése. A szokások és a rítusok változnak, a lélek próbatétele nem: Jákob, Mária, felnőtt, gyermek szívét ugyanaz a tőr járja át.

A halál kihívása

A modern ember kórházban hal meg. E tény sokat elárul a halálhoz való viszonyunkról. Az utolsó út tanúságát, a szokásokat és a szertartásokat intézményekre bízzuk, a magánüggyé lett fájdalomban pedig magunkra maradunk. A gyászban feltörő érzések és indulatok azonban legyőzhetnek minket. A megtört szeretetben sebzettek és gyengék vagyunk. Szükségünk van a családunkra, a barátokra, a segítőkre.

Legyünk most szenvedők, hogy megértsük a gyász állomásait, de legyünk segítők is, készen arra, hogy megosszuk vele terheit!

Sokk és tagadás

Lehet, hogy a súlyos betegségről való tudás és a hosszú ápolás már korábban arra hív fel, hogy készüljünk a búcsúra, a halál pillanatában mégis megdermedünk. Különösen így van ez, ha a szeretett lény tragikusan, váratlanul hagy el. Nem hisszük el a tényt, nem értjük meg a hozzánk intézett szavakat. Meginog a valóságba vetett hitünk, miközben belül bénult csendet, ürességet érzünk. Torkunk összeszorul, mellkasunkra nyomás nehezedik, szédülünk, vagy elájulunk. E bénultság testünk és lelkünk tiltakozása a hirtelen ránk törő érzésekkel szemben. Máskor ordítunk, jajgatunk és zokogunk. Emlékek tolulnak elménkbe, lepereg a közös életünk, összebújunk és virrasztunk.

A sokk e néhány órája-napja az elszakadás és az egyedül maradás riasztó megélésének ideje. Legyünk a szenvedő közelében. Kerüljük a banális részvétnyilvánítást. Nincs szükség magyarázatra. A „józan ész” hideg zuhanya magányba taszítja a szenvedőt. Tegyük lehetővé, hogy érezze: mellette vagyunk, elfogadjuk minden érzését, gondolatát. Ne féljünk ráhangolódni a bénult tiltakozásra. Hallgassunk vele, sírjunk vele, imádkozzunk vele.

Feltörő érzések, sóvárgó keresés

Szeretett társunk halálának pillanatában dolgozunk, ápolunk, gondoskodunk, céljaink felé törekszünk, feszültségben élünk. A halál minden befejezést kétségessé tesz. Elveszítettük egyik felünket. Nem tudunk mit kezdeni a kudarc indulataival. Tehetetlenséget és szomorúságot érzünk. Dühösek vagyunk, mert elhagytak minket. Vádoljuk őt, a családot, az orvosokat, önmagunkat. Szorongás és bűntudat gyötör, mert közös életünk megszokott szereposztásaiban kíméletlenül rászedettnek, máskor pedig bűnös túlélőnek látjuk magunkat. Keressük őt: a szokásait magunkra vesszük, tárgyait megszemélyesítjük, vagy szertartásosan őrizzük. Mindenütt rá figyelünk, a temetőben őt ápoljuk, hozzá beszélünk, otthonunkban őt hallgatjuk. Látjuk, amint hazajön és leül karosszékébe, majd ismét eltávozik. Étvágytalanok vagyunk, lefogyunk, rosszkedv gyötör, éjjel felébredünk, róla gondolkozunk, vele vitatkozunk. Emlékeinken sírunk és nevetünk. Mindent újra értelmezünk. Később egyre többet álmodunk róla. Álmainkban mindinkább megnyugvás van: ő megjelenik, s mi hagyjuk, hogy elmenjen, vagy mi megyünk tovább. Elköszönünk tőle, hiszen ismét úton vagyunk.

Kívánatos, hogy e néhány hónapban az érzések, az indulatok szabadon törjenek fel. Hagyjunk teret az emlékezésnek. A gyász feladata az, hogy a gyászoló mindent újrarendezzen. Legyen együtt a család és emlékezzen. Rendezzék el a személyes hagyatékokat, nézzék meg együtt a fényképeket, beszéljék el a történetüket, s ha kell, sírjanak.

Segítőként beszélgessünk mi is. Fogadjuk megértéssel az indulatokat, hallgassuk türelemmel a vádakat és a bűntudat megnyilvánulásait. A gyász külsőségeit is vállalni kell. Egy fekete ruha, egy gyászszalag a megújult identitás elfogadásában és elfogadtatásában erősíti a gyászolót.

Az élet folytatódik

Nem véletlenül beszélünk gyászévről. Többnyire ennyi időre van szükségünk a búcsúhoz. Az utolsó hónapokban azonban egyre többször érezzük, hogy a fájdalmunkban megnyugvás, sőt sajátos erő van. A múlt emlékei és a jelen közötti folyamatosság helyreáll. Életünk már nem a megtörtség, hanem a lelki tisztulás és gazdagodás jegyében folytatódik. Szeretett társunk alakját már nem kinn keressük, hiszen emléke bennünk él. Hozzá való kötődésünk új értelmet nyer. Értékrendünk átalakul: a munka, a karrier és a világi sikerek helyett a szeretetkapcsolat, a család és a hit válik fontossá. Előfordul azonban, hogy egy kisebb veszteség, egy rossz álom, egy újabb évforduló ismét kétségbe sodor.

Segítőként gondoljunk arra, hogy a visszatérő válságok idején még szükség lehet támogató jelenlétünkre. Tartsuk a gyászolóval a kapcsolatot továbbra is. Kérdezzünk rá hogylétére, és figyeljünk oda az évfordulókra.

Menekülés a búcsú elől

A gyász bennünk alakuló lelki folyamat, de egyben feladat is, amely néha különösen nehéz: gyermekként nem értjük, mi történik velünk, ha pedig gyermekünket veszítjük el, megmaradhatunk a düh, a tiltakozás állomásán. Idős emberként képtelenné válhatunk arra, hogy szembenézzünk a magánnyal. Ha letagadjuk a gyászt, látszólag minden rendben lehet, néhány év múlva azonban testünk betegszik meg. A férfiak halálozási aránya jelentősen megnő társuk elvesztése után. A depressziók, a szorongásos zavarok, pszichoszomatikus betegségek, az alkoholizmus és a drog függőség hátterében sokszor feldolgozatlan gyász áll.

A szövődményes gyász orvosi segítséget igényel.

A folytatáshoz remény kell

A teljes megerősödést a szeretetkapcsolatba vetett bizalom visszatérése jelzi. A remény a veszteséggel való szembenézés által megérlelt kötődésben születik újjá. A Halottak napján kigyúló gyertyalángok az örök élet fényét vetik ránk.

(Dr. L’Auné György, Képmás családmagazin 2004. november)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.