Mi az én erőm, hogy kitartsak? – a megküzdés, a pszichológia és a szenvedés

Egy közismert elképzelés szerint a boldogság a csendes, nyugodt jólét jegyében áll, s aligha akad olyan ember, aki ne arra vágyna, hogy legalább a jövő adjon számára békét és megelégedettséget. Életünk során azonban tragédiák és érthetetlen szenvedések felé sodródhatunk, s ez óvatosságra, küzdelemre, vagy éppen lemondásra késztethet minket. Arra törekszünk, hogy megszerezzük, megalkossuk és megtartsuk mindazt, ami biztonságossá és kiszámíthatóvá teheti az életet. Vajon elegendőek vagyunk-e ahhoz, hogy e küzdés által végleg otthont találjunk a világban? A hívő és a nem hívő emberek válaszai e ponton radikálisan eltérnek egymástól, jóllehet, a világban megjelenő rossz iránti kiszolgáltatottságban mindketten osztoznak. Vajon milyen küzdelemre szólít minket a hit?

Ki adott nekünk bölcsességet?

Különös, hogy a lélektan hosszú időn át semmibe vette azokat az évezredes vallási tanításokat, amelyek az emberi élet egzisztenciális problémáinak megoldásához és a szenvedés elviseléséhez adnak útmutatást. A párbeszédet lehetetlenné tette az a sokáig irányadó vélekedés, hogy míg a hívők a fenséges Isten erejére támaszkodnak, addig a pszichológusok olyan problémamegoldó módszereket keresnek, amelyek az emberi képességeken alapulnak. A két irányultság valójában mindig bennünk van, és soha nem válhat el teljesen egymástól. Erre éppen azok a válsághelyzeteink szolgálhatnak bizonyítékul, amelyekben megváltoztathatatlannak minősülő tényekkel szembesülve tapasztaljuk meg saját erőnk elégtelenségét.

Magam fogok előtted haladni… (Kiv 33,14)

Mindannyian adottságokkal jövünk a világra, s a rólunk gondoskodók által elkészített úton alakulnak ki készségeink és hátrányaink, belső erőink és terheink. Önálló személlyé válásunk útmutatóit és segítő szabályait sokféle – vallásos és világi – nevelés, hagyomány, szokás közvetítheti felénk.

A vallási és a világi tanítások, nevelési módszerek azonban korunkban alig követhető módon szétváltak és összekeveredtek egymással. A tudománynak ezért súlyos nehézségekkel kell megküzdenie, amikor mérhetővé és vizsgálhatóvá szeretné tenni az emberi vallásosságot. A hívők élményeinek, értelmezési stílusának, valamint cselekvéseinek és azok következményeinek különféle felmérései azonban meglepően egybecsengő eredményekhez vezettek. Ezek szerint a hagyományos vallási előírások szellemében, hívő közösségi támogatásban felnövő és élő emberek stressz-tűrő képessége, valamint egészségi kilátásai jelentősen jobbak, mint a világiasan nevelt személyek esélyei.

rám szakadtak csapásaim… (Jób 30,12)

Világunkat, céljainkat, tetteinket, önmagunkat folyamatosan értékeljük és értelmezzük. Ezáltal bontakozik ki saját identitásunk és élettörténetünk, amelynek megalkotásában mi magunk is részt veszünk. Életünk azonban ritkán halad egyenes vonalban, hiszen konfliktusokba, átláthatatlan helyzetekbe kerülünk, amelyeket meg kell oldanunk. A lélektan „megküzdésnek”, „megbirkózásnak” nevezi arra irányuló törekvéseinket és cselekedeteinket, hogy e kihívásoknak megfeleljünk. Kenneth I. Pargament szerint minden megküzdés egyben helyzetünk, élettörténetünk és identitásunk újraértékelésének sürgető igényét foglalja magában. Különösen igaz ez akkor, ha lesújtó erejű események részesévé válunk. Vajon hogyan tudunk értelmet adni a családunkat elpusztító természeti katasztrófának, vagy miféle jelentést tulajdoníthatunk társunk gyógyíthatatlan betegségének? Az életválság során a történet folyamatossága megszakad, identitásunkban elbizonytalanodunk, belső erőforrásaink megkérdőjeleződnek és döntésképtelenné válunk. A düh, a lázadás és a tehetetlenség feszültségében élünk. A súlyos stressz élettani és lelki egyensúlyzavart idéz elő bennünk. Nem azok vagyunk, akik voltunk. Válságunkat már betegség nehezíti.

miért ítélsz el ennyire? (Jób 10,2)

A mélyen hívő emberek érzéseikben, gondolataikban és tetteikben tudatosan nyitottak a Szentség irányában, s ez Isten iránti alázatra és a megszentelt élet választására ösztönzi őket. Vallásuk olyan értelmezési keretet nyújt, amelyben Istenhez való viszonyukban alakíthatják ki életüket, hozhatják meg döntéseiket, érthetik meg önmagukat. A hívő tehát éppen azt teszi, amire a válságban lévő embernek a leginkább szüksége van: Isten elé tárva ügyét értelmet keres ott, ahol minden emberi próbálkozás csődöt mond. Már maga a megtérés, a lélekben való újjászületés is radikális válságkezelés, amely pszichológiai értelemben „vallásos megküzdésnek” felel meg. Vallásos perspektívában a negatív események Isten tervének részeként, próbatételként fogalmazódhatnak meg. Isten szándéka lehet az önvizsgálatra késztetés, vagy egy súlyosabb esemény megelőzése. „Isten nem tesz ránk több terhet, csak amennyit el tudunk viselni.” – ez a gondolat a hívő rákbetegek körében bizonyítottan javítja a túlélési esélyeket.

A tragédiákat – miként Jób „barátai” tették – sokszor emberi bűnök következményeként értékeljük. E durván leegyszerűsítő „megküzdési módban” szenvedő önmagunkat vádoljuk, önvádunk azonban javulásra, hitben való megerősödésre ösztökélhet.

Az önvizsgálat, a bűnbánat, a vallomás, a feloldozás útja, a megbocsátás lépései vallásos identitásunk megújulásához és az erényes élet melletti elköteleződéshez vezetnek. A megélt szenvedést most már nem a büntető Isten cselekedeteként, hanem az üdvösségünkért megengedett rossz következményeként tapasztaljuk meg. A végtelenül irgalmas és együttérző Isten jelenlétének tudata ismét reményt nyújt bajunkban.

az Emberfiának sokat kell szenvednie. (Márk 8,31)

Válsággal való küzdelmünkben tulajdonképpen cselekvő személyek vagyunk, és áldozatos tetteket hajtunk végre azért, hogy visszanyerjük identitásunkat. A szenvedés mélypontján, a teljes kiszolgáltatottságban és kényszerű passzivitásban azonban beláthatjuk emberi küzdelmeink értelmetlenségét és feladhatjuk korábbi identitásunkat, ha egyetlen szabad döntésünkkel teljes egészében Istenre hagyatkozunk. Cselekvőképességünkről lemondunk, küzdelmünk véget ér. E ponton a lélektan nem tud mit kezdeni velünk. Az abszolút kiszolgáltatottságban teljesen szabaddá válunk. Egészen Istenre bízzuk magunkat, hogy azzal a szeretettel újuljunk meg a szenvedésben, amellyel Jézus ölelte át értünk a keresztet.

(Dr. L’ Auné György, Képmás családmagazin 2005. augusztus )

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.