Közismert tapasztalat, hogy megpróbáltatásaink, különösen betegségeink, sőt gyógyulásaink idején ritkán nevetünk. Inkább elbizonytalanodottak, keserűek, levertek vagyunk, s ha minden erőnket bevetjük is, hogy kelepcénkből szabaduljunk, erőlködésünk görcsösségről, indulatokról árulkodik. Ám ismerünk derűs embereket is, akik bajban, betegségben humorral, kedvességgel őrzik meg önmagukat, példát, s erőt adva nekünk is. Mi a titkuk? Mi a derű? Vajon lehetünk-e mi is derűsek?
Hogy az én örömöm legyen bennetek,…
A Teremtés Könyve arról tudósít minket, hogy minden, ami lett, Isten örömére lett, hiszen „Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott” (Ter 1,31). Nem túlzás tehát, ha azt állítjuk, hogy örömeink forrásai a teremtett világ harmóniájában kezdettől jelen vannak. Az emberi öröm és nevetés azonban diszharmonikus, sőt romboló is lehet, aszerint hogy milyen alakot ölt, és milyen témát talál.
Mi az, ami megnevettet? Henri Bergson szerint az adja a komikum lényegét, hogy a személyes emberi megnyilvánulásokban hirtelen arctalan, tehetetlen gépszerűséget fedezünk fel. Platón, Arisztotelész és Thomas Hobbes azt hangsúlyozták, hogy a nevető ember fensőbbséget érez a nevetés tárgyával szemben. Kant fogalmazta meg először a komikumban fellelhető témák feloldhatatlan kettősségét, összeférhetetlenségét. Freud a viccek elemzése kapcsán a pszichés energiák felszabadulására és a feszültség oldódására helyezte a hangsúlyt. A komikum mai kutatói – főként Kant nyomdokain haladva – az összeférhetetlen gondolati sémák, érzelmi, cselekvési forgatókönyvek modelljeit vizsgálják elsősorban.
…és teljes legyen az örömötök Jn15,11)
A harsányság, a kajánság és a gúny kitaszít, megaláz, sőt gyilkol is, mert valódi célpontja az, amit ő maga megtagad: a lélek. Az irónia azzal a gondolattal játszik – témáját hol tragikusan, hol komikusan bemutatva – hogy üzeneteink, kapcsolataink kettősséget hordoznak magukban. A humorral megáldott embert viszont jó kedélyéről és derűs életfelfogásáról ismerjük fel. Nem tompult ő, hanem éppen ellenkezőleg, érzékeny minden jóra és rosszra: élesen látja a kétarcúságot, megragadja az ellentmondást, felismeri az abszurditást. Egy vizsgálat azt igazolta, hogy a derűs emberek felkészültebbek a stressz-helyzetekre, kreatívabb megoldásokat alkalmaznak, és a próbatételek után tovább erősödik jó kedélyük, szemben a humort elutasító személyekkel, akik a nehézségek után testi, lelki betegségekre is hajlamosabbá válnak. A humor tehát magas fokú megküzdés a bajjal és védelem a betegségekkel szemben. Mintha lenne a derűs embernek egy kiapadhatatlan belső forrása, amelyből ötleteket és életörömöt meríthet. A Gyermek Jézus kicsi szentje és humoristája, Lisieux-i Kis Teréz ezt így fejezte ki: „Az öröm nem a bennünket körülvevő tárgyakban, hanem a szív legbelsejében van”.
A vidám szív jót tesz a testnek (Péld 17,22)
Ha humoros történetet hallunk, elsőként agyunk halántéklebenyének néhány területén és a homloklebenyben információ feldolgozási folyamatok indulnak el. E szakaszban értékeljük a humoros ellentmondást és értjük meg a poént. Valamivel később, a humoros élmény megélésének idején viszont az agy mélyebben elhelyezkedő, úgynevezett jutalmazási központjának egyes sejtcsoportjai lépnek működésbe. Nem jelentéktelen az a tény, hogy e sejtcsoportok egyébként a kábítószerek hatásait is közvetítik. A jutalmazási központ ugyanis közös élettani alapját képezheti a legkülönbözőbb, ártatlan és ártalmas eredetű örömöknek.
A nevetés reflexesen szabályozott megjelenése alatt és után sokféle kedvező élettani változás veszi kezdetét bennünk. Egyes izmaink a szokásosnál mélyebben ellazulnak. Fájdalomküszöbünk megnövekedik. A hosszú távon káros hatású stressz hormonok termelése lecsökken. A légúti és egyéb fertőzésekkel szemben védelmet nyújtó immunglobulinjaink szintje megemelkedik. Immunrendszerünk fontos védekező sejtjei, különösen a ráksejteket és egyes kórokozókat elpusztító természetes ölősejtek száma szaporodik. Úgy tűnik tehát, hogy az örömteli nevetés egy új, a szokásosnál hatékonyabb szintre állítja át a szervezet betegségekkel szembeni önvédelmi rendszerét. Ezt igazolják azok a vizsgálatok is, amelyek kimutatták, hogy azok a szívinfarktuson átesett betegek, akik a szokásosnál vidámabb környezetben, derűsebben lábadozhattak, jelentősen jobban gyógyultak, mint a kontroll csoport betegei.
Nem szabad azonban azt gondolnunk, hogy a nevetésben olyan gyógyszerre leltünk, amely mindent meggyógyít, s különösen nem folyamodhatunk drogokhoz a „gyógyító öröm”-re hivatkozva. Éppen a kábítószer használat bizonyítja ugyanis, hogy a kritikátlan örömszerzési szokások lerombolják személyiségünket. A humor azonban jóval magasabban áll minden átmeneti örömnél. A humor élménymód, elköteleződés, döntés, egyben a magasabb értékekre való szelíd ráhagyatkozás, amely felépít minket.
Mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős (2Kor 12,10)
Egyesek mégis azt tartják, hogy a humor alacsonyrendű szellemiségről árulkodik, s a jámborság csakis a szigorú komolyságban jelenhet meg. Ezzel szemben Kis Szent Teréz arról számolt be, hogy annyi horizontja van a végtelennek, s oly változatosak az árnyalatai, hogy lehetetlen földi szavakkal visszaadnia az Ég titkait, amikben részesült. A végtelen szeretet erejével szembesített földi kicsinység és erőtlenség már csak közvetetten, az ellentétekben meglelt és megélt humor eszközeivel közölhető a világ számára. Természetesen nem arról van szó, hogy minden humoros ember vallásos lenne, hanem arról, hogy a mélyen megélt hit derűt és humort szül, jóllehet az is igaz, hogy végső fokon minden derű szeretet. Erre utalt Johannes Climacus, „egzisztencia-megfigyelő” is, midőn azt állította, hogy a humor nem vallás, hanem a vallásos egzisztencia inkognitója (Kierkegaard). A végtelen szeretetben megfürdő, hívő ember pedig úgy érzi, hogy máris elindult benne egy belső, vidám gyógyulás, egy magasabb rendű lábadozás, holott orvosi értelemben még talán meg sem betegedett.
Keressük és kérjük hát ezt a vidám gyógyulást, hogy derűssé váljon a szívünk, miként Szent Pál és II. János Pál tanácsolta nekünk, hiszen „nem az a kérdés, hogyan legyünk erősek, hanem az a kérdés, hogyan legyünk boldogok gyengeségünkben” (Kis Szent Teréz).
(Dr. L’Auné György, Képmás Családmagazin,2006 február)